HOHMEC VAGY MINEK NEKEM
Igazság mindenben van, vagy majdnem mindenben, de a mellébeszélés - hohmec.
Ha megpróbálok nem hazudni magamnak túlságosan, és ha merek magamba nézni, félelmet látok.
Nem attól félek, hogy a másik nem az, akinek vélem és álmodom, mert az az ő baja. Hanem, hogy nem leszek képes többé álmodni őt.
Az illúzióimat féltem. Abszolút önző és gyáva módon, legalább azt a töredékét, tört fényben látni vélt szeletét akarom megőrizni a másiknak, amely még enged hinni és bízni benne.
Mert mindennek tetejébe még bizalmatlan is vagyok.
Gyakran hasonlítom a lelkemet egy óriás, talán végtelen viasszerű dologhoz. Az impulzusok, az élmények, a szavak egyre csak érkeznek, hullanak, lenyomatokat hagynak maguk után, és én meg sem próbálom őket rendezni, olyan ez, mint valami puzzle, hagyom, hadd álljon össze a kép, és akkor bumm - ugyanarra a helyre kettő vagy több, oda nem illő darabka akar illeszkedni, és az egész borul.
És attól kezdve megzavarodom. És elegem van mindenből, és legszívesebben menekülnék, már megint, mert az nem méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy kérdezősködni merjek, mégis mi ez, és ha már megtörtént, mégis hogyan és miért?
Egyszóval pocsék.
És persze mondhatod nekem, hogy ez már hülyeség, de a szerelmeim éppen ezen a nyomorult puzzle-on buktak meg mind.
Hogy félelemből vagy nyereségvágyból, vagy egyszerűen, mert minek az nekem, a kristályok helyébe szilánkot szórtak, üvegcseréppel pótoltak égi kincseket.
