FOLYTATOM A HAZUDOZÁST
Na, milyen? Az egyszer szent, hogy lassan már magam sem igazodom ki az írásaimon!
Itt van például Líbia meg az a sivatag. Életemben nem volt még arab szeretőm. Aki meg volt, az egy, nem dohányzott, kettő, az írást utoljára a középiskolában gyakorolta.
Vagyis egyetlen képben legalább három-négy férfi alakja ötvöződik egybe valakivel, aki csak a képzeletemben él, ő az író, nem én, ötvenes, tiszta, okos szemű, a többi meg hol innen, hol onnan kölcsönözve.
Vagy amit legutóbb panaszoltam el. Hogy randi meg flört meg minden.
Ha most beszámolnék az elmúlt hét történéseiről, ami kimerült abban, hogy vigyáztam az unokámra, beugrottam a bizományiba, elkísértem a lányom a lóversenyre, érte mentem a barátnőjéhez, bevásároltam, rendezgettem az otthonunk, egyébként pedig folyamatosan írtam, írtam, hogy valahogy oldjam azt a kettősséget, hogy a szívem szabad, a testem mégis börtönbe zárt, és hogy legalább a képzelet világában megtegyem, amit az életben nem lehet, talán nem is érdemes.
És ilyen a többi hét is. Fiam csak legyint: "Tudom, zavarlak. Nem kávézunk?" Azzal megy, várja, hogy befejezzem a gondolatot, felkeljek, elkészítsem a kávét és leüljünk beszélgetni.
Nem marad tovább, fél óra az egész. Majd szedelődzködik: "Látom, már hiányzik, hogy írj." És magamra hagy.
De hát ez olyan unalmas! Ezt mégsem mesélhetem el minden nap újra meg újra!
Úgyhogy ünnepélyesen bocsánatot kérek, és folytatom a hazudozást.
