AMIÉRT NEM SZERETTEM
Még emlékszem arra az időre, amikor a lelkem halott volt, rezzenéstelen. A leginkább kómához hasonlítanám.
És tudtam, ha nem történik csoda, végem van.
Amikor először hallottam újra emberi szót, először érintett újra férfi, kétségbeestem. Nem éreztem semmit. Csak az elkeseredést és a vágyat - élni, élni akarok!
Aztán lassan, egyik napról a másikra magamhoz tértem. De szeretni nem tudtam többé. És ezt csak ma látom. És fáj leírnom, mert így már kegyetlen és kíméletlen, és így már érthető a meneküléseim, a rettegés a találkozásoktól, az írás.
Úr Isten! Talán soha nem szerettem! Talán csak használtam mind a férfiakat, akikért rajongtam. Talán csak életet, álmokat loptam tőlük, és a valódi szörnyeteg én magam vagyok.
Így már érthető a visszatérő férjek, a múltból kísértő szeretők, a szerelmek, akik nem felejtenek.
És most úgy érzem, gyenge vagyok. Csak széttárni tudom a kezem - én nem akartam senkit bántani. De megtettem. És hogyan is remélhetnék bocsánatot.
