ITT A SIVATAGBAN
Elmentél három-négy napra, és én mást sem csinálok, mint idegenekkel flangálok, beszélgetek, flörtölök - ha most beilleszthetnék ide egy smilie-t, csakis síró pofi jöhetne szóba.
Miért is ne? (:
Mert ez azért szomorú. Nem elég, hogy éjjel-nappal a nyakadba akaszkodom, micsoda nyűg, téboly, és amint egy percem van, máris várom, hogy hívj, és még a cigaretta szünetben is a fiókot nézem, hogy aztán rohanjak, jöjjön a smink, megigazítom a hajam, a rózsaillat - és már ott vagyok, veled, örökké, mindig, amíg a világ világ és amíg mellettem vagy és látlak és itt vagy velem.
Mert tessék, kiteszed a lábad, és nem írsz, hogyan is írhatnál, amikor a sivatagban nincsenek kábelek, én meg lógok a neten, és panaszkodom, hogy egyedül vagyok, és beszélek fűvel-fával, és közben Szabó Gábort hallgatok, és még kikérem magamnak, ha valaki összetéveszt azzal a fruskával, akit bárki csak úgy leszólíthat, és nem értem, miért is akarna bárki is találkozni velem, de azért elmegyek, talán, vagy mégsem, de hitegetem magam, hitegetem a másikat, aki, szerencsétlen, legfeljebb halványan sejti, hogy ő csak pótlék, időtöltelék, mert képtelen vagyok megmaradni a helyemen, mert kell, érted, kell, hogy valaki legyen velem, máskülönben olyan iszonyú bennem a félelem, hogy szinte meghalok, és igen, kapaszkodom, ha nem beléd, hát másba, és ez, végtére, elfogadhatatlan.
Na jó, ha a felét elveszed, még akkor is sok. Pedig én jó vagyok. Csak tudod, az esték. Hogy nem hallom, ahogyan mesélsz. És nem látom, ahogyan fellapozol egy könyvet, bekapcsolod a tévét, teszel-veszel, aztán zsémbesen hátat fordítasz, hogy írj, és persze zavarlak, hogy a fenébe ne zavarnálak, csak ülök és nézlek, mint két lábon járó idegent, csodát, mert én még nem láttalak.
Lehet így szeretni? Tudván, hogy be sem csukódik mögötted az ajtó, én már röpülök, trollokhoz, démonokhoz vagy bárkihez, aki hajlandó rám nevetni?
Nem tudom. Nem hiszem. De eddig bejött. Legalábbis itt, a sivatagban.
