OLVASOM HEIDEGGERT
Nem tudom, mit kezdjek magammal. Bármennyire üres fejűvé tesz is a szerelem, újra és újra visszatérek ebbe a zavaros körbe, holott éppen azoktól az emberi értékeimtől foszt meg, amiért kezdetben szeretnek.
A napokban megfogadtam, nincs többé szerelem, és egyelőre tartom magam a szándékhoz.
Megragadok minden alkalmat, hogy beszélgessek, főleg férfiakkal, hogy megtanuljak érdek mentesen, beleszerelmesedés nélkül beszélni velük.
De annyira hamisnak, torznak tűnik így, hogy még csak nem is flörtölök, hanem kilépek, amint a túloldalon szerelem gerjesztő taktikát észlelek.
Hazug az egész. És, ami legalább ilyen rossz, így már nem érdekes. Megszűnt a különbség férfi és nő között, és innentől kezdve semmi élvezet. Ennyi erővel akár veled is beszélgethetnék.
Nem tudom, mit tegyek. Még azokat a hülye ezoterikus lapokat is fellapoztam. A tanács nem utolsó: "Amíg nem sikerült lezárnia magában egy régi kapcsolatot, ne kísérletezzen újjal."
Vagyis tétlenségre vagyok kárhoztatva, én, a csupa élet asszony, a csupa szerelem nő, és bizony, ez megvisel.
A nyár ráérősen vonszolja magát egyik napról a másikra, valami bolond zene szól a Tilosban, a lakás rémülten konstatálja, hogy a tiszta udvar rendes ház otthonaival vetekszik, hátravan még a galéria, megvarrok néhány év közben elszakadt ruhát, vállaltam tanítványt, ez kizökkent, és olvasom Heideggert - nagyon lassan.
De elbizonytalanodom.
Azt mondod, jó ez így?
