KUTYAHARAPÁS ÉS ESZTRAGON
És most lássuk az ebet - medve ugyanis, a visszatelepítés körülményességéből fakadóan, csak elvétve lépheti át az országhatárt.
Kezdem a könnyebb végén. Szó nincs kutyaharapásról. Nincs szeretőm, nem hagyott rajtam bestiális nyomot az elmúlt év, nincs mit begyógyítsak a szőrivel, vagyis szükségtelen volt féltened.
Az, hogy ízléstelen, említenem sem kell. Annyira ismerhetsz már, hogy legfeljebb a számat járatom, meg aztán nem is tudnék most szeretni, max. panaszkodni, sajnáltatni magam, amit viszont megtehetek itt is, anélkül, hogy reményt ébresztenék, vágyat, amivel később nem tudok elszámolni.
Nem. Eszem ágában nincs belemenekülni az ölelésbe, volt rá precedens, megbántam, annak rendje és módja szerint, ezúttal kihagyom ezt a megtiszteltetést.
Marad a kivárás, édes Estragon. Úgy, ahogyan Beckettnél csináltuk, azzal a különbséggel, hogy ha jön a hírhozó, én esküszöm, lemészárolom.
Mert a szégyenre is van magyarázat, ha nem is okvetlenül jó ezt elmondanom.
Legelőbb, hogy egyfajta sztereotípiát vélek felfedezni a viselkedésünkben. És ez aggaszt.
Ha ugyanis valóban azokat az embereket szerettük, akiknek a szerelme voltunk hosszabb vagy rövidebb távon, mivel mind mások kellett, hogy legyenek, a leveleinknek is nagyon különbözőnek illenék mutatkoznia.
És ez nem tükrözi a tényeket. A leveleink ugyanarra a sablonra rímelnek, ahogy, úgy látszik, az egész életünk.
Márpedig, Kedvesem, ha ez így van, nagyon valószínű, hogy akaratlanul is becsapjuk magunkat, és ezzel a másikat. Ennek nem tudok örülni.
Visszatérve azért a kedves szóra, amiért alig egy éve eladtam még a lelkemet, ma már nincs mit adjak. Úgy sétálok itt, a színpad közepén, mint ráérő úrinő, vagy szuka. Mindjárt ugatni kezdek.
Ha kedved tartja, ugathatsz te is velem.
