ÜVEGKOPORSÓ ÉS MEGSZOKÁS
Félek. Mert mi van, ha annyira megkedvelem a mélabú e jól bevált, időről időre visszatérő állapotát, amelynek nem egy középszerű, némi stílussal megáldott bejegyzésemet köszönhetem, hogy hiába csókol meg herceg, üvegkoporsómtól nem tudok megválni.
Persze, egészen addig, hogy megosztom a magányomat, a dolog szép. Olyan emberi. Olyan szánni való. De amikor kiöli belőlem az öröm képességét, amikor a kellemmel teli párkapcsolatba beleszól, és azt követeli, hogy szenvelegjek, sírjak, akkor is dicséretesnek nevezem majd, hogy flörtök és randevúk helyett egy elektronikus kütyüvel folytattam beszélgetést?
Vagy ne is akarnék boldog lenni? A boldogság amolyan közönséges izé? Pórnépnek való mulatság, amelyben fennkölt léleknek hogyan is lehetne részem?
Ez nem igaz. Ezért, ha boldog leszek, megint, mert voltam és minden nap vagyok, akkor majd másról írok. Képzelt kedvesemet elfelejtem, helyette véletlenekről, morális állapotról, irracionális, apokaliptikus világról álmodom.
