NOS JÓ, AZ ÉLETEM
Talán először és utoljára érdemes erre kitérnem, és kérlek, ne mondj túl sokat magadról, arról, akit szerettél, az évekről, amikor nem ismertelek.
Négy férjem volt, három házasság, öt gyermek, válás megint, egy minek is nevezzem, élettársi kapcsolat, aztán egy kislány, ő a nyolcadik, tizenkét év, és most veled.
Ez persze nem igaz. Mert a két év alatt, amíg nem találtalak, volt két és fél szeretőm, ebből az utolsó, hogy a morális énnek is adjak egy pofont, eltartott háromszáz hónapot, és akkor azt mondtam, elég, elérkezett az idő, hogy észhez térjek és hogy újra lássalak.
Ne kérdezd, mit jelent ez az észhez térés. Nem tudom. De akkor döbbentem rá, hogy nem is megmentőt, de megváltót keresnek. Én nem tudok megváltani. És engem se akarjanak.
Hát így. És mert a dühöngő öklözés még mindig bejön nekem, néhányszor, tudod, nekiestem már a kedvesemnek, nem mint ha az ütlegelés a szeretet mérője lenne, legfeljebb a szenvedélyes önzés szeszélyét tükrözi, de fontos, hát engedd, kérlek, hogy behúzzak neked.
Mert ugye itt leszel vasárnap? És ugye az életemet nem fogod elemezni? És most az sem számít, hogy kicsit izgulok, de megnézhetsz bármikor, és ha írsz, küldhetek képeket. Csak hát jobb, ha előre tudod, akármilyennek látsz, akármennyire fáj az öklözés, én akkor is, neked, gyönyörű vagyok.
