SZERTELEN BIZALOM
Már éppen elhatároztam, hogy az estét a legkommerszebb módon elütöm, tévét nézek,zenét hallgatok, amikor hirtelen felrémlett bennem a gyermekkorom.
Apám szertelen természetének és anyám végtelen bölcsességének hála, a képzelet és a bolondéria nálunk otthonra talált.
Máig nem értem, miért fojtják meg oly sokszor és oly sok helyen a gyermekben a kérdést, a gondolatot.
Ha túléli, kezdem azt hinni, csodával felér.
Nekem mindenesetre szerencsém volt. Még akkor is, ha már többen jelezték, hogy az olyan zavart elméjű nőszemélynek, amilyen én vagyok, nem könnyű társat találni, de én hiszem, hogy sokan, nagyon sokan vagyunk.
Csak hát a szellem, amely nélkül az egész semmit nem ér, még kevés. Kell hozzá ember is, és amikor társra gondolok, néha magam sem tudom, lehetséges-e egyik a másik nélkül?
Eddig sajnos ember és szellem kettészakadt. És egyik sem jó.
Itt van például, ami oly gyakori az amúgy tüneményes és jóindulatú embereknél - a tunyaság. Leglátványosabban a szellem világában mutatkozik meg, de engem már a fizikai világban is zavar.
Aztán, amiről még nem beszéltünk, a bizalom. Mert ha társ, akkor enélkül nem megy.
És hát próbálom felidézni, hogyan is veszítette el minden kedvesem, minden szerelmem éppen ezt, a bizalmat, ami nélkül nem társ, csak kellék, és hirtelen eszembe jut, hogy nosza, fordítsuk meg egy pillanatra a nézőpontot.
Tulajdonképpen az, aki nekem társam, feltétel nélkül és mindenféle puzzle-tól mentesen, meg kell, hogy bízzon bennem. Ez az egyedüli útja annak, hogy még a gondolata se vetődjön fel bennem a menekülésnek.
Igen ám, de hogy bízzon meg a szerencsétlen, ha azzal indítom a bemutatkozást, hogy "Vigyázat, csalok!", meg hogy állandóan hazudok?
Mert valóban. Amiket mondok és írok és beszélek és teszek, na az aztán tényleg csupa ellentmondás.
Na most, képzeld el szegény delikvenst, amint elméje mélyén puzzle-ba próbálja rendezni, amit tőlem kap!
Kilátástalan!
Akkor ne bízzon bennem? Ellenkezőleg!
És ekkor jöttem rá, hogy nagyon is fontos a mit, mikor, miben és miértje a hazugságnak.
És bármi húzódjon is meg a háttérben, az a valami nagyon is lényeges dolgot árul el a személyről, aki valamilyen megfontolásból vagy puszta hanyagságból elhallgat valamit vagy egyenesen mellébeszél.
Ha engem kérdezel, miért hazudok, azt hiszem könnyűszerrel válaszolok.
Egyrészt a képzelet. Hogy mire megélek valamit, már nem egészen az, ami az "objektív" világban volt. És persze, ha muszáj, pontosan rekonstruálni tudom a "tényeket". De muszáj?
És ennél a nemakarózásnál fény derül(het) arra, hogy, bocsánat a trágárságért, kurvára elegem van a tényekből. Volt bennük részem annyi, mint másnak ezer életben nem.
És itt persze a társ döbbenten áll, mint Bartók Juditja annál a bezárt szobánál, mert kérve kérem majd, hogy ne akarja tudni a titkokat.
Ha eljön az ideje, ha majd erőm lesz, elmondom. Csak aztán ő is legyen majd ember a talpán ugyanúgy szeretni, mint addig, amíg nem látta a sötétkamrát.
És persze van másik ok is a hazugságra - a túlélés. Ez egyszerű szocializációból fakad, hogy pontosan tudom, milyen következményekkel jár bizonyos igazságok feltárása rám és ezáltal a szeretteimre nézve.
És hát nem vagyok hős. Ha sárral dobálnak, elsírom magam. Talán meg is alázkodom. Nem tudom. Vagy elpusztítom magam, hogy ne kelljen a méltatlan vádakat, a megérteni nem akarásból fakadó lincshangulatot eltűrnöm.
Vagyis már megint sikerült elültetni a füleimben egy bogarat, mégpedig azt, hogy nem a bizalmat kell megvonnom attól, aki hazudik, hanem sokkalta jobban odafigyelni rá, és, ha tetszik, ha nem, akár rá is kérdezni.
Igaz, a legtöbb ember utálja, ha szembesítik a kisebb-nagyobb füllentéseivel. Úgyhogy a rákérdezést talán hagyjuk. A végén még faggatásnak vélné.
De mindenképpen várni kell, mielőtt kimondom az utolsó szót.
Talán nekem is vakon kellene bíznom, hogy ha nem szól vagy valótlant állít, akkor az bizonyára úgy helyes.
Csak hát az évek. Hogy volt már, hogy egészen megbíztam valakiben. Nem is egyszer. És azt hittem, én marha, hogy majd szól.
Hát szólt. Amikor az ajtóból még egyszer, utoljára visszafordult és azt mondta, nem látom többé.
És nem volt magyarázat!
Akik az efféle megoldáshoz folyamodnak, többnyire fennhangon hirdetik magukról - "Olyan vagyok, akár a nyitott könyv!"
Mint ha volnának nyitott könyvek! Na, ne tessék nevettetni!
És erről az is eszembe jut, és már erre is utaltam egyszer, hogy a legtöbb férfinak szinte rögeszméje, hogy a nő valamiféle kezelendő kütyü, akihez létezik használati utasítás, leírás, megfejtés, meg lehet érteni, mint valami gépet vagy annak a működését, és ha óva intem őket, hogy azért ennél mégis csak bonyolultabb még a legegyszerűbb női lélek is, akkor felháborodva elrohannak, mondván, hol itt a sikerélmény, hiszen ők egy problémát akartak megoldani - megtalálni hozzám a kulcsot.
Szánalmas. És mégis, ha hajlandó vagyok színlelni, hogy létezik ilyen "kulcs", hogy lehet "bánni" velem, lehet "programozni" és "előrejelezni", akkor képesek holtukig megmaradni.
Csak hát akkor - minek?
Szerelem, társ, teljesség - akkor mindez hol marad?
