HELÓ
Valahányszor feljövök ide a blogra, úgy érzem, mint ha belekiabálnám a világba, gyerekek, valami kurvára egyedül vagyok, és ez sért. Dühít.
Mert el kell mondanom, igaz. És megdöglöm, naná, hogy megdöglöm, de mi közöd neked ahhoz, és mi a fenének nyavalygok épp Neked?
Azt sem tudom, ki vagy. Mert hogy nem az, akinek a szavakat szánom, az egészen biztos.
Talán valami kukkoló. Vagy épp csak véletlenül vetődtél erre az oldalra, öt perc unalom, kis esti böngészés, és akkor tessék, itt ez a nő, és hisztizik.
Pedig hát én vagyok. Én teregetem ki a kétségbeesést, hogy fogalmam nincs, hogy kellett volna élni, hogyan történhetett, hogy alig születtem meg és máris vége, hogy nincs senki, férfi, aki azt mondaná, heló.
Az ilyesmit nem illik elmondani. Különösen, mert szomorú. Ahogyan ez a nyár. Meg ez a holdfénybe karcolt kóceráj.
