SZERETHETETLENÜL
Egyre ritkábban tudok ellentmondani, de olykor sikerül. Itt van máris, hogy alkalmatlan vagyok. Ebben nincs semmi önirónia.
Túl hosszú ideje élek és tartok el magamon kívül nem egy embert ahhoz, hogysem a kényszerűségből rámruházott felelősségből egyik pillanatra a másikra kilépni tudnék.
Ma beszéltem a volt férjemmel. Azt mondja, ma is szeret. Megkérdeztem, miért, hiszen ismer, ahogyan én is ismerem. Azt válaszolta, én vagyok számára a szerelem. És ezt én tizenhat éven át nem tudtam. Aztán a barátnőjéről kérdeztem. Őt tényleg szeretem, mondta, olyan kedves lány.
És ahogyan mondta, megütötte a fülemet a szó, amit ma már nem mondana el rólam, hogy kedves vagyok. Mert maga alá gyűrt az örökös aggodalom, hogy a gyermekeimet nem szolgáltatom ki senkinek, hogy a bajban magam vagyok, és csak hallgattam.
Igen, egykor kedves voltam. Ma, és ez lett az igazi énem, már csak szigorú vagyok, kemény, nem ismerek megalkuvást.
Persze, amíg a családomhoz, a gyermekeimhez nem közelítesz, addig nincs baj. Addig ma is kedvesnek - "tűnök". Talán az is vagyok.
De a küszöbön innen - minden megváltozik.
Talán szerethetetlen vagyok.
