SZERENCSÉS KEDVESEK
Ma beszélgettem egy férfival. A háttérben rádió szólt, valami pop sztár nyilatkozott, aki így, hatvan évesen, bevallotta, hogy mindig, minden percben szüksége van arra, hogy legyen mellette valaki, akiről azt hiszi, szereti őt, és akit ő, azt hiszi, szeret.
Olyan őszintének tűnt. És olyan megrázóan igaznak éreztem. Hogy igen, szeretnék odabújni bárkihez, nem, persze, hogy nem bárkihez, de valakihez, akiről azt hiszem, szeretem és szeret, és érezni, ahogy összerezzen, megérinteni a bőrét, engem egészen lenyűgöz a test védtelensége, látni a szemében a vágyat, hallani a mágikus szavakat, ami hazugság, én hiszem, mindegy, ha elszállnak, én varázsolok.
Szeretem a szeretet virágait. Ha káprázat, ha nem, csak örök legyen, csak legyen.
Akkor miért oly kevés, aki mellett megtalálom ezt az illúziót? És, ha illúzió, nem mindegy nekem, ki a tárgy, az eszköz, mert nem több, mint puszta hordozó, aki mellett megélhetem?
Hát nem! Egyáltalán nem mindegy. Akárki mellett képtelen volnék még csak remélni is az otthont, amit a szerelem jelent, a hitet, hogy a szerencsés kedves, ha ezer és ezer alakban csókol és ölel, mindig, egészen, egyedül, engem szeret.
Szeretném nem látni többé az árnyakat. Szeretném nem szeretni többé a halottakat.
