AMICUS CURIAE
Egy barátom hagyott el. Régi ismerős, mint annyi más. Elment, és most nem tudom, mi van vele.
Vajon mit jelent az, hogy barát?
Mindenek előtt, ha jön, ha megy, nekem már nem kell szólnia. Elég, ha rám néz, hogy van, hogy él, a dolgai úgy haladnak, ahogyan azt ő szeretné, hogy tudja, várom, vagyok, mert ide bármikor jöhet, nincs szerető, se férj, se isten, akinek a kedvéért elküldeném.
Az is igaz, mert barátom, amúgy sem marad. Ahogyan én sem. Ha látom, hogy minden a maga rendje s módja szerint halad, már nem vagyok, hiszen én mindig ott leszek.
Nem is értem, miért tölt el aggodalommal, hogy tegnap szó nélkül tűnt el az éjszakában.
Talán mert máskor hagyott maga után valami jelet. Egy gyufásdobozt, egy színes képet. Máskor nem ígért mást, csak hogy nem vész el, meg hogy csalánba úgy sem. Most meg, hogy jön, már úton van, már éppen érkezik, aztán sehol.
Meg talán megszerettem. Olyan esetlenül mozog.
Valahányszor látom, milyen előkelő, milyen hős, mosolyognom kell. Annyira gyerek! Annyi bizonytalanság van a szívében! Dehogyis igazodik ő el ennek a nyüzsgő világnak a dolgaiban!
És hát magányos. Amilyen vakmerő, büszke, önfejű, legalább annyira kiszolgáltatott.
Istenem, hányszor láttam, ahogyan fél! Ahogyan próbálja leplezni a gyöngeségét!
Hát ezért. Meg hogy rossz emberek közé keveredik, akik használják, mert kedves és okos, és bántják, mert szemérmes és érzékeny, és hagyják, hogy ne egyen, napokig, hanem csak szívja azt a töméntelen cigarettát, amíg rosszul nem lesz, hogy aztán egy rozoga kórházi ágyon csapja a szelet az egyetlen, az utolsó nővérnek, aki még meghallgatja a bókokat.
Nem tudom mit tegyek. Ha írok, várok. És remélem, tudja, hogy vagyok.
