ÁRNYÉK VAGY KÉPZELET
Most zöld, most, piros, most szürke megint.
A szürkét gyűlölöm. Olyankor mindig úgy érzem, elhagytál, többé már nem szeretsz. Mint ha valaha szerettél volna. Mint ha számítana, hogy vagyok.
És mindig elhagysz. Amint írok valami badarságot, háremekről meg zöldszemű szörnyetegről, a fények kialszanak, a képembe bámul az egyetlen gomb, amit, istenemre, vétek volt kitalálni: "a partner nem elérhető", és én megbolondulok.
Jó, tudom, hogy nincs hozzád közöm. És tudom, naná, hogy tudom, időm aztán volt, hogy megtanuljam, miért is érdekelne téged bármi, ami velem kapcsolatos. És hát persze, hogy nem felejtesz. De ez csak annak a lánynak szól, akiről egyedül te tudsz, aki tágranyílt szemekkel hallgatta a meséidet, mert én itt más vagyok, legalábbis most, mert én itt olyan vagyok, mint ha felnőtt volnék, nő, de nagyon, és a legviccesebb, hogy szerintem még csak nem is sejted, mennyire hiányzol.
Ahogy a szürke szín. Hogyan is tudhatná, hogy csak árnyék vagy képzelet vagyok?
