ÉJFÉL
Most ágyba bújok, milyen nevetséges így egyedül, és elmondom magamnak megint, mint esti imát, mennyire gyűlölnék egy idegen testet látni a párnákon, amint elterül, elégedetten hortyog, reggel morcosan perel, csapkod, amiért valamit nem talál, a kávé is hideg, nem, én nem kérek többé háziurat, sem vérszipolyt, jó nekem így, hogy megtiszteljük egymást a távolsággal és a csenddel, jó, hogy vagy, ismeretlen és titok, és kérlek, maradj így örökre - mindenem.
