ÖRÜLÖK NEKED
Annyiszor elmondtam már, hogy örülök neked, és te folyton kételkedsz bennem. Pedig akkor és ott - ez igaz, és elvárom, hogy higgyél nekem.
Nem ígérem, soha nem is ígértem, hogy fél óra múlva is így lesz, de abban a pillanatban, azokban a mélységekben, épp megmentesz valamitől. Mondjuk a kétségbeeséstől. Hogy nincs senki, érted, senki, aki a nevemen szólítana. Mert néha azért rám tör, hogy hazudozom itt össze-vissza, persze csak őszintén, de mégis, képzelt világban élek, és nincs egy lélek, aki rám förmedne, hogy pukkadj meg, te liba, ne lázíts, ne provokálj, ne bántódj, legfőképpen pedig ne aggódj!
Ezzel nem szeretek dicsekedni. De azokban az órákban megőrülök. Éhes vagyok. Mármint a lélek, a szellem, a nemtudommi éhes bennem és beszélni akar. Emberi szót akar hallani.
És itt nem arra gondolok, hogy "Na, hoztál valamit a Spar-ból?", "Nem főznél egy kávét?", "Rendelni kellene dvd-t", meg ilyesmi. Valami érdekmentesre, öncélúra, sőt, én-célúra vágyom.
Belépek a gmail-be. Semmi. Egy nyomorult levél, nem sok. Át a citrom-ba. Még rosszabb. Reklámok, hülye myVIP-es meghívás, néhány koncert és könyvismertető. Ha egészen kiborulok, még az Iwiw-re is felmegyek, ez már a csőd, igen, ők mind ismerős, de minek, nem írok egyiknek sem. Nincs kedvem írni. Nincs miről. Az agysejtjeim meghaltak. Olvasni sem tudok. Vissza ide, Aminah, Hanah, Léthe birodalmába, hátha te vagy más mégis csak köszön - és itt vagy.
El tudod képzelni, mit jelent ez nekem?
És nem hízelgés, de nem sok emberrel tudok beszélgetni. Írnak egy mondatot, annyi. Márpedig az arányok, a hangsúlyok nagyon is fontosak.
Ennyit rólad, az örömről és a találkozásról.
A képzelődést majd később folytatom.
