ÚT A SEMMIBE
Tanulságos egy napom volt. Ne nevess - gondolkodom.
Nem tudom, észrevetted-e, hogy eddig, amikor a szerelmet, a szeretetet értelmeztük, és feltételeztük, hogy hasonló szeretetkép él a másikban, sosem terjedt ki a figyelmünk arra, vajon premisszáink helytállóak-e.
Ma először követtem végig, mit jelent, a példa kedvéért, ha szeretek valakit, a tények világában.
Hát semmi jót.
Szinte polipként fonódom a szeretett személy köré, megfojtván őt a vélt szeretettel, elvárásokat támasztok, igényeket, már-már olyanná válok, mint ha a lelkiismerete volnék, és borzalom, nem is neki, hanem annak a Grimm testvérek féle mostoha-tükörnek, amelytől megkövetelem, hogy mindig engem igazoljon, mindig szépnek lásson, mindig szeressen.
De hát honnan veszem én a bátorságot, hogy eldöntsem, helyette, hogy röpke fél év után megbízzon bennem? Honnan veszem a bátorságot, hogy feltételezzem, a létezésemet okvetlenül igazolnia kell?
Ha a szerelem ilyen mérhetetlenül önző és beszűkült látásmódban nyilvánul meg, nem lehet, hogy helytelen meggondolás nélkül beleszerelmesednem bárkibe? Vagy legalább, a jómodor kedvéért, illenék megpróbálnom annyi türelemmel odafordulni felé, mint egy idegenhez? Aki, ha eljön az idő, nyilván megbízik bennem? Ha úgy érzi, nyilván valóban szeret?
De nem. Amint kimondja a mágikus szót: "Szeretlek", amint először fellángol a szememben az a sárga fény, attól kezdve a teljességet várom tőle, mégpedig nem is akármilyen teljességet, hanem önnön én-magasztaló teljességemet, ami mellesleg képtelen.
Hogy mit szólnék én, ha a Kedves egy hónap után oda akarna költözni hozzám? Szerintem a frász kerülgetne. Hogy ez nem normális. Vagy valamit akar.
És mit teszek? Erőszakkal kényszerítem, hogy félredobva minden tapasztalatát, avasson be énjének legtitkosabb rejtelmeibe, és legalábbis százhúsz évvel előre kötelezze el magát - nekem.
Egyszóval - besokalltam ma magamtól. És nem akarok már SEMMIT. És így, szerencse, még csak nem is szerencsés belevágni a Semmibe.
