TÉBOLYULT TÁNC
egy kis ars poetica
De hiszen ismersz. Nem gondolkodom én, amikor leírok valamit, csak mondom, írom, ami eszembe jut - nem gondolkodom én soha.
Ezért is lep meg annyira, milyen sok okos dolog jut az emberek eszébe, amikor én csak beszélek, összefüggés és értelem nélkül, ők meg, lám, olyasmit vesznek észre, ami nekem eszembe nem jutott.
Leírom, és kész. Azt kezdesz vele, amit akarsz.
Aztán persze, van, amit újra olvasok, ha különösen kedves az emlék, és elcsodálkozom, mert már magam is másképp látom, már vitatkozni van kedvem önmagammal, azzal, aki írt, "gondolta a fene", hogy írni fog, egyszerűen csak sodorták a billentyűk, és persze mindez csak szó, és mert a kép valamit mégis csak megragad, legalábbis egy töredékét a szónak, amely mögött még ott volna az, ami a szót kimondatja velem, nevezzük lélekzsáknak, annyi minden fér bele, meg aztán Kant is hadd örüljön, szóval ezért aztán vissza lehet utalni valamire, ami már nem az, ami, és nem volt az soha, de mégis érdekes.
Játék, életjáték vagy nyelvjáték, és mi úgy teszünk, mintha értenénk.
Hogy vajon Platón mit ad át Szókratészból? Na, ettől azért borsódzik a hátam.
Volt alkalmam látni nagyszerű, tehetséges tanítványaim feljegyzéseit. Úr Isten! Ha azt mondom, halott szavak, az semmi. De ráadásul még köze sem volt ahhoz, amiről beszéltem.
Jó, nem vagyok Szókratész, ez itt az önmagasztalás helye, de azért nem egy diákom lett esztéta, filosz, szóval annyira rosszul mégsem magyarázhatok.
Vagyis az írás, különösen, ha nem a lélek szárnyain tébolyult táncot járó szellem jegyzi le a szót, megöli a szavak mögött rejlő titkot - az életet.
