NETEVSÉGES ÉS ZAVART KÉPEI A VILÁGNAK
Zavar a szégyen, zavar a bűntudat. Pedig mindkettő olyan emberi. De fáj. Nem is zavar, mélységes fájdalommal tölt el. Nem etalonok miatt. Hanem mert bármelyik érzés is helyénvaló, tévedtem, kevés voltam - már megint. Nem is kevés. Keresem a szót, mi is az, ami ennyire nevetségessé tesz a saját szememben, hogy mindez csak nekem volt fontos, megint, hogy otthon ül, talán a kedvesével, a hitvesével összebújva, talán önmarcangoló önsajnálatban, talán útban egy újabb kaland felé, és csak én nem értem, mi történt, hogyan, miért, és hogy emberként sem feleltem meg, mert ha megfeleltem volna, nem itt tartanék - lássuk be, a vesztes az vesztes, hiába szépítem.
Hát akkor hogy vegyek erőt, hogy vegyek bátorságot, hogy éljek?
És egyáltalán. Mi ez az egész? És ha nem az én világom, akkor kié?
