OIDIPUS ELMEHET A FRANCBA
Hányszor éreztem már! Hogy huszonhat éve hurcolom ezt a zsarnokot, akinek jogában áll kiutálnia mindenkit, aki hozzánk belép, agyonvágni az éjszakáimat, amikor annyi munka van rajtam, hogy akkor sem győzném, ha véletlenül segítene, aki bosszút áll azért, amiért megszületett, holott nem kérte, és mert nem tudtam többet, jobbat, hát neki sem sikerült, ő is boldogtalan.
Fogadkoztam, hogy nem szólok hozzá. Nem bírtam. Montaigne-től kölcsönöztem kitartást, aki szerint írott gyermekeink ezerszer közelebb állnak lelkünkhöz, mint vér szerinti sarjaink, akikkel szemben mindössze egy kötelességünk van - gondoskodni róluk, erőnk szerint. Nem segített.
Elmúlt pár perc, elmúlt a düh, és mentem, hogy megszólítsam, hogy kezdeményezzem a békülést.
Enyhe megvetéssel figyelte, ahogyan próbálom helyrehozni, amit nem lehet.
Aztán egy éjjel, nagyon fájt a hátam, lefeküdtem a földre. Annyira jól esett. Végre minden porcikám kinyújtózott, végre éreztem, hogy testem is van, nem csak görcs.
Szerencsétlen épp kiment volna, talán a fürdőszobába. Csak amolyan egészen furcsa hangot hallottam. Nem sikítás, nem suttogás, benne minden kétségbeesés, az emberélet minden értelme elveszve, a döbbenet, nem tudom.
Felugrottam. A gyerek még hosszú percekig nem tért magához. Nem szólt. Csak a könnyek nem akartak múlni.
Iszonyúan megsajnáltam. Azóta ugyanúgy veszekszünk. És ha véletlenül akadna férfi, aki még kezdeni mer velem, ugyanúgy elmar mindenkit, otromba, tuskó jelmezt vesz magára, hogy tovább zsarnokoskodhasson, de én már nem bánom.
Hadd higgye, hogy pokollá teszi az életem. Hiszen szeret. És hát a fiam. Mindenhez joga van. Én pedig nem tagadhatom meg, mert anya csak én vagyok neki. Olyasmi, amit egy egész világ nem tudna számára pótolni. Minden. Legfeljebb ő nem tudja még. De bizonnyal sejti. Ezért gyűlöl. Ezért bánt. És mert sosem lesz többé nélkülem.
