ERKÖLCS ÉS PRÜDÉRIA
Ugye rémlik még, amikor a kezdetek kezdetén azt mondtam, prűd vagyok. Ez azóta sem változott. Miközben hajt a kémia, a génekbe kódolt idő, az énem, a morális fantom, akit az értelem nevetségesnek, rátartinak és képmutatónak ítél, az én felhördül, és nem tágít, egyetlen tapodtat sem!
El tudod képzelni, hogy valahányszor engedek, a legkisebb flört, egy kiérdemeletlen mosoly erejéig a szenvedélynek, hogy szeretve legyek, ha szóban, hát úgy, az erkölcs-csősz, a zsarnok, a prűd nőszemély elkövet mindent, hogy ne hagyjon élni?
Nincsenek vágyai. Nem érzi a hiányát a testnek, amely éjjel forró és hozzád simul. Csak egyet kérdez: "Szereted? Akkor tanulj meg ura lenni az ösztöneidnek. Ha nem, fékezed magad, a lelked fekélyek borítják, a mértéktelenség fekélyei."
Valahogy így gondolkodik.
És bár a ruha kicsi, szorít itt is, ott is, a fejem még az állatvilágot is felhozza érvként, analógiát gyárt, szabadkozik, hogy az éhség, legyen az testi vagy lelki, nagyobb kárt okoz, mint a középszerű vagy éppen silány táplálék, a morális lény odabent hajthatatlan marad.
Ő méregnek tekint mindent, ami a léleknek nem Igaz.
Hogy miért is írok erről? Mert egyre gyakrabban hallom, hogy ideje levetnünk a ránk erőltetett erkölcsi képmutatást.
Csak hát az erkölcs, a ruha, a testünkhöz, a lelkünkhöz nőtt. És ha letépem magamról, a húst, a szöveteket is lerombolom.
