AZ ÖNCSONKÍTÁS SZELLEME
köszönet P.I.-nek, aki nélkül ez a bejegyzés sem született volna meg
Várj, várj, várj! Valahol nem jól fogalmazok.
Nincs harmadik, ezt, az én esetemben felejtsük el, nem volt soha. És van kölcsönös fellángolás vagy vonzalom. Csakhogy öreg vagyok én már ahhoz, hogy bedőljek minden tűzijátéknak.
Pontosan tudom, hogy a rajongás körülbelül 2009. október 13. délután 16 óra 20 percig tart, akkorra telítődnek a percepció-éhes sejtjeim, jóllakottan hátradől karosszékében az ösztön, és a napfogyatkozásból nem marad már csak por és hamu, mi több, amit most érzelmi viharnak élek, pohárnyi vízben felkavart törpe fuvallatnak bizonyul.
És ezt az én daimonom vagy fantomom nemcsak hogy előre látja, de gondoskodik is róla, hogy így legyen, és ha az ösztönökön túl más is történne, mondjuk tényleges emberi kapcsolat, pusztán azért, mert nem vártam, mert előbb engedtem a testnek, mintsem igazolást nyerhettem volna a lélek tükrében, hát ne őrizhessem meg a bontakozó szerelmet - a szeretetet.
Cinikus, az önmagát beteljesítő jóslatot kíméletlenül alkalmazó személy. És olyannyira sikeres, hogy kezdem azt hinni, előbb mégis csak zárdába kell vonulnom, hogy majd, hét év szolgálat után, végre a kedvesemé legyek.
Szóval örömszerzés? Hát az én démonom csókoltatja az örömszerzést. És sem észérvekkel, sem érzelmi zsarolással nem lehet őt jobb belátásra bírni.
Tudom, jogom van szeretni. Ezt Ő sem vitatja. De a hogyant, és épp azt az örömelvűséget, ami annyira lényegem, azt már igen csak cenzurálja.
Hogy a fenébe ne adnék igazat neked és józan észnek, amikor mindketten azt valljuk, nem erkölcs ez, hanem öncsonkítás.
Csakhogy a lélekben lakó szörnyek halhatatlanok. Nem hatja meg, ha nem hiszek bennük. Működnek.
Amúgy jól vagyok.
