EGY JÓLFÉSÜLT ÚRIEMBER EMLÉKÉRE
(ki a fene mondta, hogy szeress)
Na idehallgass, Szépségem!
Hadd magyarázzam el! Nagyon figyelj, mert még egyszer nem mondom, mi az, ami bennem olyan különleges, ellentétben a te középszerű, szexuálisan alultáplált villódzásaiddal.
Ad egy. Van bennem méltóság. Én akkor is úrinő vagyok, amikor kurvanyázok.
Ad kettő. Ha nagyon szerény vagyok, akkor is csak háromszor annyi tudás szorult belém, mint amennyit te három élet alatt összeszednél, feltéve, hogy képes vagy egyáltalán, legyen az tudás vagy bármi, megdolgozni a sikerért.
És ezáltal elérkeztünk a harmadik különbséghez. Olyan fékeveszetten lusta vagy, hogy még a sors is kedvetlenül húzza el a száját, ha szembetalálkozik veled, mert az ilyeneknek nem szokás segíteni.
Végül, de ezt már egészen halkan, épp csak a Te füledbe súgom, ellentétben veled, én szeretni tudok.
Nem azt mondom, hogy eddig sokan akadtak, akik viszonozták az érzéseimet, de a minőségből, amely a lelkemet meghatározza, ez mit sem von el.
Úgy hogy, fékezd magad, Gyönyörűm. Ne jöjj nekem a mimóza ábrándjaiddal, ne hivatkozz az együtt töltött percek csodás emlékére, ilyenek nincsenek.
Én adtam, te elvettél. Mi ebben emlékezetes?
