ÉRINTÉS, ÉRZÉK, FÉLELEM
Lehet, hogy gondjaim vannak a taktilitással?
Talán olyannyira, hogy a érzékeimet még a látás szintjén is óvnom kell?
Emlékszel Bergmanra? Huh, a mindenségit! Valamit nagyon tudott!
Mert igen, meggyőződésem, hogy az érintés felelősséget jelent, és ha nem is megismerés, de a megismerés elvárását hordozza önmagában, ezért a gyönge jellemnek, mint én, messziről kerülni kell.
Először is, mert félelmetes hatással van rám.
Egyszer hallottam egy elemzést arról, hogyan lehet pusztán a verbalitás alapján pillantok alatt kiszűrni, mely érzékek a meghatározóak egy személy életében. Naná, hogy azonnal lefuttattam az írásaimon, és - bejött!
Első hely - vizualitás, második - auditív ingerek, és mindenütt, mielőtt még látnék vagy hallanék, mindenütt ott a test, az anyag, a massza, amelyben minden mozog, körülvesz, beburkol és magába szív - gyakorlatilag még a látást is érintésnek élem meg.
Hát hogy ne menekülnék!
Tudod, szabadidőmben fiatalokkal beszélgetek. Talán a sors kegyelme, hogy maguk is oly mértékben érzékenyek mindenre, ami taktilis ingerek, hogy hozzám hasonlóan elkapják a fejüket, ha valaki feléjük nyújtja a kezét, összerezzennek, ha a vállukat átöleled, így aztán fel sem tűnik, hogy magam is ilyen vagyok.
Nem retardáció, csak a túlontúl érzékeny észlelés védekezése az impulzus ellen.
Szóval igen, igyekszem minél tovább, minél távolabbról elkerülni, nem csak veled, mindenkivel, a találkozást.
Meglátok egy embert. Még jószerivel a szeme színét sem tudom kivenni, már érzem a rezgéseit, tenyerén a verejtéket, testén a pihét, nyelvén a mirigyeket, és nem akarom.
Az ember - csoda. Olykor épp attól csoda, hogy kiváló szellemet, remekbe szabott szívet hordoz egy méltatlan test. Ha meglátom, a testtel együtt elvész a varázs.
A napokban beszéltünk arról, vajon ki dönt: a test vagy a morális én. Hát nem kizárt, hogy nálam az érzékek oly intenzitással beleszólnak az életembe, amit már nem engedhetek.
Az a fránya anyaghalmaz, ahogyan te nevezed. Igen. Képes mindent tönkre tenni. Képes a legszebb barátságot nyűggé, nem vágyott kötelékké alacsonyítani.
És persze fordítva is igaz. Méltatlan lelkekből délibábokat farag.
A megismerés, igaz, végtelen. Vagyis nem hiszem, hogy meglátni és megismerni egy, ahogyan azt sem hiszem, hogy a lényeg, a titok, és ide értelek téged és önmagam, valaha teljességgel megismerhető.
És az is igaz, eljátszottam már a gondolattal, milyen is volna látni téged, de ma már tudom, és nem csak vélem, nem szabad.
Oly régóta élek ebben a különös bezártságban, ahol végtelen képzelt kedvesemmel játszadozom, szakítok, kibékülök, hiszen meséltem, sokan azt hitték, valóságosak, hogy az igaz kapcsolatokkal, leszámítva egy-két szeretőt, talán már nem is tudnék mit kezdeni.
Mert tegyük fel, és a gondolat kedves, hogy élőben beszélgetünk. Én bemutatlak a családomnak. A varázsnak máris annyi. A fiam elemezni kezd, naná, hogy a hátad mögött, aztán elvárod tőlem, hogy időről időre meghívjalak, márpedig az nem megy, leszámítva a nyarat, gyakorlatilag nincs időm, ha éppen volna, hát írok, vagy alszom, vagy ájulok, szóval bűntudatom volna, és a bűntudat megmérgezné a barátságomat.
Meg aztán minek? Akarod te, hogy beleavatkozzam az életedbe? Mert én aztán nem akarom, hogy ezt tegyed.
Szóval nem és nem, és persze igazam sincs, de akkor is, az én önmaga börtöne, és ha csak önmagát nem, más szét nem feszítheti.
