extraverzió

BETŰK - BILLENTYŰK

Szabad vagyok. Kicsit megszeppenek ettől a rám zúduló felelősségtől.

Menekülök a munkába, megtervezem a hetet, a napot, érzem, most többről van szó, ez alatt a két hónap alatt, igaz is, már csak öt hét, mint pusztán egy átlagos szabadságról, ezúttal úgy kellene élnem, hogy amikor véget ér, elmondhassam, ez volt a nyár.

A nyár, mondjuk, nem érdekel.

Aludhatnék. Nézhetnék filmeket. Olvashatnám a létről és időről írt tanulmányokat vagy legalább Agatha Christie-t. Ehelyett várok, pont úgy, mint Godot-nál az a két hülye, hogy valaki felemeli a telefont, leüt egy billentyűt, mert attól, hogy bolond vagyok, azért még van bennem némi emberi, és talán hiányzom is, meg aztán jól esne tudni, mi van velem, mert ami itt van, az mind csak  betű.

A betűknek nem lehet hinni. Ezt midketten tudjuk.

De nem hívsz, nem keresel. Talán már nem olvasol.

TOMBOL A NYÁR

Alszom. Kint nyüzsgés, emberek dolgoznak, azt hiszem, sietnek valahova.

Itt hideg van. Az utolsó életjel, hogy vagyok, ez a blog, teljesen üres, fölösleges, néhány kedvesnővér jön el, hogy vigasztaljon, bizonyára igaz keresztények, mint mindannyian.

Csak egyet mondj. Minek? És július van. Tombol a nyár.

VELED A TÜKÖR ELŐTT

Nem számít már, hogy nem vagy.

Hogy elmentél, miért is néznél be ebbe a porfészekbe vagy blogba, ahol élek.

Tulajdonképpen azt hittem, barátom vagy. Társ a magányban. Ember, aki nem akar meggyarapodni a nyomorúságomon. Nem akar kegyetlenséggel tetszelegni maga előtt. Nem akar semmit.

Ne állj most tükör elé. Ne mondd magadnak, hogy én meghalok. Mert egyformák vagyunk. Mert idő kérdése, és a tükörben én nézek vissza rád. És te mondod majd, hogy nem vagyok.

SZERETHETETLENÜL

Egyre ritkábban tudok ellentmondani, de olykor sikerül. Itt van máris, hogy alkalmatlan vagyok. Ebben nincs semmi önirónia.

Túl hosszú ideje élek és tartok el magamon kívül nem egy embert ahhoz, hogysem a kényszerűségből rámruházott felelősségből egyik pillanatra a másikra kilépni tudnék.

Ma beszéltem a volt férjemmel. Azt mondja, ma is szeret. Megkérdeztem, miért, hiszen ismer, ahogyan én is ismerem. Azt válaszolta, én vagyok számára a szerelem. És ezt én tizenhat éven át nem tudtam. Aztán a barátnőjéről kérdeztem. Őt tényleg szeretem, mondta, olyan kedves lány.

És ahogyan mondta, megütötte a fülemet a szó, amit ma már nem mondana el rólam, hogy kedves vagyok. Mert maga alá gyűrt az örökös aggodalom, hogy a gyermekeimet nem szolgáltatom ki senkinek, hogy a bajban magam vagyok, és csak hallgattam.

Igen, egykor kedves voltam. Ma, és ez lett az igazi énem, már csak szigorú vagyok, kemény, nem ismerek megalkuvást.

Persze, amíg a családomhoz, a gyermekeimhez nem közelítesz, addig nincs baj. Addig ma is kedvesnek - "tűnök". Talán az is vagyok.

De a küszöbön innen - minden megváltozik.

Talán szerethetetlen vagyok.

ÚT A SEMMIBE

Tanulságos egy napom volt. Ne nevess - gondolkodom.

Nem tudom, észrevetted-e, hogy eddig, amikor a szerelmet, a szeretetet értelmeztük, és feltételeztük, hogy hasonló szeretetkép él a másikban, sosem terjedt ki a figyelmünk arra, vajon  premisszáink helytállóak-e.

Ma először követtem végig, mit jelent, a példa kedvéért, ha szeretek valakit, a tények világában.

Hát semmi jót.

Szinte polipként fonódom a szeretett személy köré, megfojtván őt a vélt szeretettel, elvárásokat támasztok,  igényeket, már-már olyanná válok, mint ha a lelkiismerete volnék, és borzalom, nem is neki, hanem annak a Grimm testvérek féle mostoha-tükörnek, amelytől megkövetelem, hogy mindig engem igazoljon, mindig szépnek lásson, mindig szeressen.

De hát honnan veszem én a bátorságot, hogy eldöntsem, helyette, hogy röpke fél év után megbízzon bennem?  Honnan veszem a bátorságot, hogy feltételezzem, a létezésemet okvetlenül igazolnia kell?

Ha a szerelem ilyen mérhetetlenül önző és beszűkült látásmódban nyilvánul meg, nem lehet, hogy helytelen meggondolás nélkül beleszerelmesednem bárkibe? Vagy legalább, a jómodor kedvéért, illenék megpróbálnom annyi türelemmel odafordulni felé, mint egy idegenhez? Aki, ha eljön az idő, nyilván megbízik bennem? Ha úgy érzi, nyilván valóban szeret?

De nem. Amint kimondja a mágikus szót: "Szeretlek", amint először fellángol a szememben az a sárga fény, attól kezdve a teljességet várom tőle, mégpedig nem is akármilyen teljességet, hanem önnön én-magasztaló teljességemet, ami mellesleg képtelen.

Hogy mit szólnék én, ha a Kedves egy hónap után oda akarna költözni hozzám? Szerintem a frász kerülgetne. Hogy ez nem normális. Vagy valamit akar.

És mit teszek? Erőszakkal kényszerítem, hogy félredobva minden tapasztalatát, avasson be énjének legtitkosabb rejtelmeibe, és legalábbis százhúsz évvel előre kötelezze el magát - nekem.

Egyszóval - besokalltam ma magamtól. És nem akarok már SEMMIT. És így, szerencse, még csak nem is szerencsés belevágni a Semmibe.

PARAZITIZMUS ÉS ÉRZÉKISÉG

Gondolkodom. Nem akarok elhamarkodni semmit. Nem akarok félrevezetni senkit.

1. Nem vagyok alkalmas együttélésre.

2. Mérhetetlen parazitizmust látok önmagamban akkor, amikor olyan emberek társaságát keresem, akiknek a szellemi nyughatatlansága megsokszorozni képes azt a kínzó szomjúságot, amely a láthatatlan, a betűkbe zárt világok szerelmét vetíti elő.

3. Mindehhez jó adag érzékiség társul, amely nem jelent többet narkotikumnál, de olyan narkotikum, hogy nincs ember, férfi, aki ne dőlne be a látszatnak, ez minden, amit adhat nekem.

4. A megtestesült diploma-diploma-hátán nő vagyok, akinek két szeretkezés között Derridáról kell mesélj, különben unom magam, meg kell vitasd a rántotta készítésének mélylélektanát és jungi rejtelmeit, ha vacsorázni akarsz, és attól, hogy házat építesz vagy zseniálisan bánsz a körfűrésszel, ami egyébként  természetes, nem vagy vonzóbb a fűnyíró gépnél, amelyhez nem értek, és nem is áll szándékomban érteni.

5. Először életemben megkímélem azért a férfit, aki csillogó szemekkel figyeli szenvedélyes természetemet, a csalódástól, a kudarctól, és nem találkozom vele.

6. De mert ráérek - beszélgetek, tanulok, ha mást nem, alázatot.

Ezt még nem ismerem.

SZERETŐIMNEK

Na, most futott el a pulykaméreg. Nem, nem vagyok szelíd. Nem vagyok megértő, nem vagyok türelmes.

Önző vagyok. És nem érdekel, ha olyan nőt akarsz, aki alárendeli magát a szeszélyeidnek, elolvad attól, hogy van a fejedben némi ész és koronát viselsz.

Engem nem érdekelsz. A fenébe is a kishitűségeddel, a fenébe is az örökös önsajnálatoddal, a fenébe is azzal, hogy mindig csak magadra gondolsz és a világ legtermészetesebb dolgának azt tekinted, ha eltűröm minden pimaszságodat.

Elegem volt. Attól, hogy írtál egy-két tanulmányt, megírtál félig-meddig egy regényt, nem vagy sem jobb, sem nélkülözhetetlenebb a többinél.

Tudod, mit?

Szédíts, akit akarsz. Nekem más dolgom van. Különben is. Mi szükségem rád? Erre a viharvert, kurva férfira.

APOLLÓN KERTJE

Vajon merre jársz? Eszedbe jut még az olajfák és a kert? A vágy, hogy elmeséld, milyen nagyszerű ígéretekkel kápráztatod el Apollón fekhelyét?

Én, látod, megvagyok. Nem boldogtalan, nem boldog - derűs. Mint az a távoli nyár, amikor nem leszünk.

EREDET

Hogyan is kezdjem?

Kitépem magam az anyaméhből, tüdőmet először szakítja szét a fájdalom, sírok, milyen boldogság ez a Teremtőnek, szuszogni kezdek, fáradtan, burokban, bűntelenül.

Nem emlékszem, hogy ennyire nyomorult az egész. Ha öt percet adsz, visszatér belém az élet. De azért mégis. Nem nagy ügy. És mekkora felhajtás.

Mint ha én lennék az első, aki megszületett, az első, aki a létezés alapformájából eljöttem hozzád ebbe a túlzsúfolt várószobába, ahol emberek jönnek-mennek, hogy velem együtt átlépjenek a legősibb eredetbe, a semmibe.

Kicsit zavartnak tűnhetek.

Most nevet adsz nekem, most megfürdetsz, most magadhoz ölelsz.

Te vagy az anyám. Te vagy az Istenem.

És mert tanulékony vagyok, jól megjegyzek mindent. Hátha itt ragadok . És akkor te is velem.

ELSŐ BEJEGYZÉS

"Én halni indulok, ti élni; de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent."

Platón - Szókratész védőveszéde