extraverzió

LEVELEK

Igyekszem nem bántani senkit. Az értelmem sok mindent elbír.

De tudod, nem merem újraolvasni, amit szerelmesen írtam, annyira szégyenlem. Mint amikor azt látod, képtelen vagy tanulni valamiből.

Ugyanazok az érzések törnek elő a kétezredik alkalommal is, szélsőségek, feltétel nélküli odaadás, felkínálkozás, bekebelezés, önpusztítás, elragadtatottság és mértéktelenség.

Nem nyitom ki a postaládát. Legfeljebb egyszer egy héten.

Pár napja véletlenül beleolvastam néhány régebbi levelembe. Annyira kiábrándító. Olyan szánalmasan átlátszó, ahogyan az a nő, én, látványosan a másikat akarja. Bármi áron, bármilyen eszközzel.

Undorító volt. Egy ideig magára hagytam, aztán kiléptem.

Azóta csak akkor nyitom meg a fiókjaimat, ha nagyon muszáj.

És már az sem tud fájni, ha egykori szeretőim neve mellett a karika, amint belépek, pirosra vált. Csak azért nem törlöm őket, mert már nem érdekel.

GRAVITÁCIÓ

Az elmúlt hetekben megtaláltam magam. Beláttam mindent, és most versenyt futok az életemmel, hogy ne legyen alkalmam magam maradni, bezárkózni, belemenekülni a csendbe, mozdulatlanul feküdni és figyelni, ahogyan körülöttem a világ él, lélegzik és szép.

A belső én gravitációja ez. Amely ki akar zárni mindent, egyre kisebbre zsugorodik, hogy végül a pontszerűsége is beleolvadjon a nem-létezőbe.

Olyan hihetetlen erővel küzdök - nem tudom elmondani.

Felkelek. Kényszerítem magam, hogy ápolt legyek. Teszem a dolgom. Keresek valami munkát, és ha nincs, hát erőnek erejével hallgattatok magammal zenét. Nem, még nem merülök el a némaságban!

Néha elfáradok. Akkor írok neked - te mindig olyan okos voltál. Csak most ne hagyj magamra. Ne most.

BLOG-OUT

Egyik szemetet írom a másik után.

Nyavalygás, nyavalygás mindenütt - ennyi ez a blog.

Mocsok és szemét.

Egy időre elhagyom.

CSILLAGOK KÖZT A FÁJDALOM

Azt hittem, csillagok közt járok, csak éppen nincsenek csillagok.

A fájdalom olyan volt, mint fekete űr - végtelen.

Aztán hitegettem magam, hogy nem vagyok egyedül, és közben olyan egyedül voltam, mint az ujjam és az a magányos Isten, aki elhagyott.

Aztán számoltam, mint rossz uzsorás, hogy ez csak ennyi meg ennyi, legfeljebb hónapok.

A szerelem harmincöt év.

Ennyire esküdtem, ennyit ígértem, ezzel tartozom.

IDEGEN EMLÉK

Azzal vádolt, nem őt szerettem. Igaz.

Szerettem, hogy szeret, hogy velem van, hogy rám mosolyog és átölel.

És amikor már nem szeretett, nem mosolygott rám - nem szerettem többé.

De őt szeretem. Ő hiányzik ma is. Az idő, amikor otthonom volt, apám, testvérem, szerelmem, gyermekem.

Ma már idegen. A szív megfagy - ő kerüli tekintetem.

FENSÉGES SZENT HÁBORÚ

Szent Hadjáratot hirdetek a nő ellen, aki még vagyok.

Egy istentagadó, szerelem-gyalázó, erkölcs-gyűlölő asszony ellen indítok hadjáratot, hogy írmagja se maradjon a büszkeségnek, amelyet akkor visel, amikor a legmagányosabb, hogy se utóda, se boldogtalan őse ne lássa a szégyent, hogy mert és akart, egy gyáva és gerinctelen küzdelemben, hogy elpusztítván a lázadót,szívébe fogadja őt a csend, hogy ne legyen több remény, ne több küszködés, ne több várakozás - csak halál, fenséges, szent.

Mint ez a háború.

SZERENCSÉS KEDVESEK

Ma beszélgettem egy férfival. A háttérben rádió szólt, valami pop sztár nyilatkozott, aki így, hatvan évesen, bevallotta, hogy mindig, minden percben szüksége van arra, hogy legyen mellette valaki, akiről azt hiszi, szereti őt, és akit ő, azt hiszi, szeret.

Olyan őszintének tűnt. És olyan megrázóan igaznak éreztem. Hogy igen, szeretnék odabújni bárkihez, nem, persze, hogy nem bárkihez, de valakihez, akiről azt hiszem, szeretem és szeret, és érezni, ahogy összerezzen, megérinteni a bőrét, engem egészen lenyűgöz a test védtelensége, látni a szemében a vágyat, hallani a mágikus szavakat, ami hazugság, én hiszem, mindegy, ha elszállnak, én varázsolok.

Szeretem a szeretet virágait. Ha káprázat, ha nem, csak örök legyen, csak legyen.

Akkor miért oly kevés, aki mellett megtalálom ezt az illúziót? És, ha illúzió, nem mindegy nekem, ki a tárgy, az eszköz, mert nem több, mint puszta hordozó, aki mellett megélhetem?

Hát nem! Egyáltalán nem mindegy. Akárki mellett képtelen volnék még csak remélni is az otthont, amit a szerelem jelent, a hitet, hogy a szerencsés kedves, ha ezer és ezer alakban csókol és ölel, mindig, egészen, egyedül, engem szeret.

Szeretném nem látni többé az árnyakat. Szeretném nem szeretni többé a halottakat.

ESTE ÉS NAPFOGYATKOZÁS

Néha azt hiszem, hálával tartozom, amiért nyolc hónapon át hittem - szeretve vagyok.

Aztán elönt az indulat. Mert a tények ellenem fordulnak, és akkor már elpocsékolt illúzió minden, még ez az este, meg ez a napfogyatkozás, na és a szavak.

Hát hogyan mondhatnám én eztán bárkinek, hogy szeretem, ha ennyit ér ez az én szeretetem?

Hogyan nézzek én a szemébe férfinak, amikor látva látom, hogy a szerelmem káprázat, semmi, még annál is kevesebb?

És ugyanakkor nem tudok szégyenkezni! És akarok szeretni! Újra és megint, mint ha először szeretnék!

És látom magam előtt, amint a jövendő kedves tekintetében elveszve feltör belőlem a sóhaj: "Szeretlek!", és közben egy hang, belül, nem ismer részvétet, egészen lágy, egészen tapintatos, a fülembe súg: "Ne mondd! Mint legutóbb? Ez minden, ami a szeretetedből megmaradt?"

Hogyan hihetnék önmagamnak?

Ez itt az este. Napfogyatkozás. Szavak.

NYUSZIKA ÉDES

Mindenek előtt bocsánat, amiért engedek a kísértésnek, és nevén nevezem, ami egy ideje, egészen pontosan azóta, hogy bolondot csináltam magamból, egyre határozottabban megfogalmazódik az elmém küszöbén, nevezetesen, hogy elegem van a férfiakból.

Tudom, illetlen, nem páratlan neveltetésű úrinőhöz méltó kifakadás.

De a fenébe is, nem tudok örökké megfelelni az elvárásoknak.

Dühös vagyok. Rájöttem, hogy átvágtak. És hogy igen sok munkája van abban a kedvesemnek, hogy nagy nehezen lapátra tettem.

Mert mit össze nem hajtotta magát a szerencsétlen, amíg felfogtam, hogy repülni akar.

Nem lett volna egyszerűbb azt mondani: "Nyuszika édes, átmeneti hormonzavarral küzdök, és te vagy az egyetlen, na jó, balek, aki beveszed ezt a sok maszlagot, amit neked összehordok"?

Hagyjuk. Ha így folytatom, még feministaként végzem. Pedig a gyermekkoromat háremben töltöttem, Sahriár király negyedik feleségének leányaként.

ELMÚLTAM ÖTVEN

Volt már, hogy felháborodsz, amiért méltatlan dolgok, emberek, amire vagy akikre belátásod szerint fölösleges életedből egyetlen percet is vesztegetned, mégis haragot, gyűlöletet váltanak ki belőled?

A féregre nem haragszunk, amiért féreg. A királyra nem haragszunk, amiért mezítelen. Ez lényegük. De a tény, amely visszavonhatatlanul igaz, hogy mindkettőjüket másnak véltem, ami, dühít.

Elmúltam ötven. Nem ülök kávéházi szegleten. Dühítem magam - magam.

URAIM

Nos, Uraim, Önök leszerepeltek.

Az Önök szerelme oly sekélyesen lagymatag, hogy kívánom, méltó szipirtyóra akadjanak.

Mert nem érdemelnek mást. Csak egy ócska némbert, aki majd eljátssza Önöknek az érzelgős, ámde józan, titkári és házvezetői funkcióiban tüchtig libát, miközben a legkedvesebb barátjukkal álmodik, hogy találjon magának némi vigaszt, amiért a pénzükért, a hírnevükért, a státuszért, amit az Önök punnyadt létezése nyújt, remekbe szabott praktikákba kénytelen öltöztetni az Önök iránt táplált közönyt.

De mit számít nekem, mi lesz Önökkel, Uraim!

Fáradok. Olyan szánalmasak, ahogyan riszálják magukat. Annyira unalmasak.

ADUNK EGY POFONT A JÓMODORNAK

Hát persze, hogy megbocsátok. Hogyan is mondanád? Legyek úrinő. Maradjak higgadt és őrizzem meg a méltóságomat.

Méltóság? Te most viccelsz? Azok után, hogy hülyét csináltam magamból?

Na jó. Bizonyos értelemben sáros vagyok. De a mennydörgős mindenit! Mi a fenét keresel itt? És hogy jössz te ahhoz, hogy beköltözz a gyermekeimmel egy fedél alá, és aztán, mint aki dolgát jól végezte, se szó, se beszéd, itt hagyj bennünket válasz nélkül?

Neked valóban semmit nem jelent, hogy ezek a nyomorult kölykök hisznek benned? Hogy végignézed az évzáró ünnepségüket, és aztán annyira nem vagy képes, hogy odaböfögj az anyjuknak egy "Bocsika, felforgattam az életedet" szerű apológiát?

Na, elmész te a jó büdös francba!

És az is, aki befogad téged.

Mert Istenemre, már elégtétellel tölt el, hogy futni hagyjalak.

FÉLTELEK

Mit mondjak? Bennem is van még indulat. Nem sok, ne félj. Épp csak annyi, hogy meggyűlöljelek, amikor sikerül belátnom, hogy nem szeretlek, na jó, hogy soha nem szerettelek.

Akkor miért a düh?

Talán mert volt idő, hogy adtam időt és életet, és, Életem, téged - igaznak véltelek?

Nem tudom. Már elhagytalak. Már valóban féltelek.

ÁTOK ÉS KÖNYÖRGÉS

Szólítalak téged, Föld Szelleme! Temesd mélységed rejtekébe mind a holtakat, lepd el porral és hamuval a bűnös várost, amelynek lakói dögvészt és árulást terjesztenek, méhedből vess ki minden tisztátalant!

És ti, Ég Madarai! Förgetegként sújtsatok le a hitszegőre! Ébresszétek fel a hegyekben rejtőző Vizek Úrnőjét, hogy könnyeinek árama vérrel és verejtékkel áztassa a gyűlölet mezejét .

Te is jöjj, Tűz Testvérem! Perzseld fel mind az emléket! Szívemet tisztítsd meg az átoktól, és szabadítsd meg a gyáváktól és a farizeusoktól, akik ím hol szökellve jőnek a hegyeken át, hogy engem meggyalázzanak.

APPASSIONATO

Megint a gép előtt, kicsit félve, mit hoz a nap, hogyan szövöm a holnap szálait.

Persze pontosan tudom, mit tegyek. Ami a munka részét illeti, épp úgy alakul minden, ahogyan elterveztem. Csak el ne kiabáljam.

A barátságok már izgalmasabbnak ígérkeznek.

Tegnap kimozdultam, sétálni mentem. Nem úgy, ahogyan eddig szoktam. Nem egyedül, hanem egy ismerőssel. Úgy két éve levelezem vele.

Rendes srác. Végre barátnője is van, nem kell tőle félni. Egyszerűen csak beszélgetünk.

Szeretek vele lenni. Szeretek nevetni, elhessegetni a szúnyogokat, kitárgyalni, mekkora lúzerek vagyunk, és hogy a legszebb a mi  ritka találkozásainkban az, hogy félévente, amikor összejövünk, egyre meghittebb iróniával állapítjuk meg önmagunkról - nekünk egyikünknek sem sikerül.

El is határoztuk, ez ám az ideális kapcsolat. No sex, no passion, no lie. És hál' isten, tényleg nincs megjátszás. Nincs önáltatás, nincsenek szerelmi jelenetek, lángok, hév, nincsenek párásan csillogó bociszemek.

Este elbúcsúztunk. Mire a szobámba léptem, üzenet várt: "Rendben hazaértél?"

Némi megilletődöttséggel válaszoltam: "Minden OK."

De azért jól esett.

APA ANGYALSZÁRNYON

Sétálni ment  Panka. Hosszú estén egy hídon ment át és beszélgetett. Elmondta az egész históriát egy barátnak, egy idegennek, aki meghallgatta, hogy nem sír és hogy nem akar már sokat, csak valahogy megszépülni a szeretetben.

Mert nagyon csúnya. Jócskán lefogyott, a haja az elmúlt nyolc hónap alatt egészen elvesztette a fényét, megtöredezett, az arca is nyűtt, elhasznált öregasszony. Szívében az a kislány, akit apa kézen fog és sétálni vezet.

Nincsenek apák. Az apák az égben laknak. Az apák addig vannak csak közöttünk, amíg rá nem ébredünk, sosem volt apánk. Akkor angyalszárnyon a magasba emelnek és örökre eltűnnek.

A HETEDIK NAP

Rendbe rakom a lakást, a gondolataimat, az életem.

Mindennek megvan a maga helye, minden pontosan illeszkedik a környezetébe, nincsenek rejtett szégyenfoltok, nincsenek tisztázatlan sarkok, minden tökéletes, minden úgy jó, ahogy van.

A hetedik nap. Amikor megpihenek, és gyönyörködöm benned.

Anyám jut eszembe. Ő mondogatta mindig, rend a lelke mindennek.

Milyen igaz.

Így, hogy a világ egyetlen szép, összehangzó alakzatba ötvöződik, nincs helye félelemnek. És emlékek sincsenek. Ami eleven, itt van kéznél. Ahogyan te is, és mindannyian, akiket szerettelek.

Jó nélküled. Nem bántasz, nem érsz el soha. Látod, már én sem érzek bűntudatot, hogy zaklatlak, zavarlak, nincs miért keresselek.

Ami fontos belőled, velem maradt. A néhány fénykép, a levelek, a távolság, ami kettőnk között a végtelen. És jó így nekem.

Olyan békés.

Már csak egy kávé hiányzik, meg a tudat, hogy boldog vagy.

Ahogyan mind, akiket nem szerettelek.

NETEVSÉGES ÉS ZAVART KÉPEI A VILÁGNAK

Zavar a szégyen, zavar a bűntudat. Pedig mindkettő olyan emberi. De fáj. Nem is zavar, mélységes fájdalommal tölt el. Nem etalonok miatt. Hanem mert bármelyik érzés is helyénvaló, tévedtem, kevés voltam - már megint. Nem is kevés. Keresem a szót, mi is az, ami ennyire nevetségessé tesz a saját szememben, hogy mindez csak nekem volt fontos, megint, hogy otthon ül, talán a kedvesével, a hitvesével összebújva, talán önmarcangoló önsajnálatban, talán útban egy újabb kaland felé, és csak én nem értem, mi történt, hogyan, miért, és hogy emberként sem feleltem meg, mert ha megfeleltem volna, nem itt tartanék - lássuk be, a vesztes az vesztes, hiába szépítem.

Hát akkor hogy vegyek erőt, hogy vegyek bátorságot, hogy éljek?

És egyáltalán. Mi ez az egész? És ha nem az én világom, akkor kié?

ÁDÁM EKÉI

Egyszerű. Nem von le semmit semmiből. Hogy megtévedt, azt hitte, nélkülem elér az üveghegyekre, nem oszt, nem szoroz.

Hiába kérdeztem: "Ki vagy?" - csak nevetett.

Pedig ha akkor válaszol, most mindketten tudnánk, ő volt a nap, a hold, az égboltnak minden istenverte csillaga, de így csak annyi látszik, hogy volt, meg volt a kert.

A napok elmúlnak. Látom a házat, a fát, a férfit, amint meggyón, megbánja minden bűnét, és vonja az igát, lassú, méltóságteljes körmenetben.

A többi lányregény.

GOD I'M GOOD

Eszméletlenül jó vagyok! Ahogy az angol mondaná: 'God, I'm good!'

És tényleg!

Tegnap elkészültem a lányom szobájával, ma, hosszú évek óta először, felszámoltam a konyhai dzsumbujt, harmadnapja mosok, mint valami mosómedve, Rocky Raccoon, hogy a jókedvet egy Beatles számmal is fokozzam, közben elolvastam Ecco egy tanulmányát, pár színeskét a Blikkből, levelet írtam néhány tüneményes nőismerősömnek, nekik ezúton is köszönöm, hogy annyi megpróbáltatás ellenére kitartanak mellettem, üzenetet váltottam egy tucat szórakoztató férfiúval, ők mind abban a reményben sorakoznak a postafiókom előtt, hogy érett almaként egy nap majd az ölükbe pottyanok, vagyis "tök király állat", a végén még az is összejön, hogy, ha magányosan is, de jobban múlik a nyár, mint veled.

Akkor meg mi a gond?

A gyógyszereket elzárom, az ablakot szélesre tárom, hangosan nevetek a nap szemébe -

Isten vagyok!

HANGULATZAVAR

Nyomorultul érzem magam.

Nyilván hangulatzavar, ciklikus, visszatérő, nem szerencsés.

Pedig nem kell szégyenkeznem. Nem kell szabadkoznom, amiért önző voltam, szédült, amilyennek megteremtettem magam én, a Jóisten, meg ez a világ.

Még megkönnyebbülést is érzek.

Aztán hirtelen átvillan rajtam, talán, ha jobb vagyok, ha jobban odafigyelek, ha jobban alárendelem magam a rögeszmének, amelyben meghasonlott, ha nem foglalkozom a mosolyok mennyiségével és minőségével, ami pedig lényeges, akkor ma is boldog szerető vagyok, nem utcanő.

De játék vagyok. És csak én hiszem azt, hogy akarom, embert felülmúló akarattal, hogy egymás hitében boldogok legyünk, hogy szeressenek.

A szeretet helyén a ki nem töltött mező. Meg ez a néhány sor. Na meg a szó. Szerettelek.

BEJEGYZÉS A STÍLUSRÓL ÉS ARRÓL, AMI LENYŰGÖZŐ

Nem illek hozzád. Soha nem lennél boldog velem. Nem is tudom, miért örülök mégis, amikor látom, hogy élsz, írsz, időről időre elhiteted magaddal, hogy szerelmes vagy, mint most is. Vajon kibe?

Talán a megszokás. Hogy tudom, kutyául érzed magad. És hozzá az a piszok egyedüllét, mint mindig - ahogyan velem is voltál.

A fenébe is, hogy képtelen vagyok megváltozni. Mert én már csak így maradok - bolond. Kékharisnya, szürke ruhában pompázó bestia, kis stílű nőcske, aki nappal alszik, esténként írogat.

Nincs bennem semmi eredetiség. Legfeljebb az, hogy szerettelek. És ez igazán lenyűgöző.

A VISZONTLÁTÁS

Különös viszontlátni Téged a magányosok között. Hiszen te olyan sikeres vagy. Olyan okos. A szemed is csupa szerelem - ha kedvesen nézel, még azt hiszem, érzel. Pedig hát félsz. Ahogyan féltünk együtt - egymástól.

És most már nem haragszom. Már megértem, ha azt hazudod, minden a legnagyobb rendben van, mert ki akar a kudarcaihoz szemtanút.

Vigyázz magadra! Este ne felejtsd el magadra húzni az ajtót, a netet se égesd egész éjszaka, úgy sem írok.

A mi történetünk már így marad. Benne félreértésekkel - befejezetlenül.

HELÓ

Valahányszor feljövök ide a blogra, úgy érzem, mint ha belekiabálnám a világba, gyerekek, valami kurvára egyedül vagyok, és ez sért. Dühít.

Mert el kell mondanom, igaz. És megdöglöm, naná, hogy megdöglöm, de mi közöd neked ahhoz, és mi a fenének nyavalygok épp Neked?

Azt sem tudom, ki vagy. Mert hogy nem az, akinek a szavakat szánom, az egészen biztos. 

Talán valami kukkoló. Vagy épp csak véletlenül vetődtél erre az oldalra, öt perc unalom, kis esti böngészés, és akkor tessék, itt ez a nő, és hisztizik.

Pedig hát én vagyok. Én teregetem ki a kétségbeesést, hogy fogalmam nincs, hogy kellett volna élni, hogyan történhetett, hogy alig születtem meg és máris vége, hogy nincs senki, férfi, aki azt mondaná, heló.

Az ilyesmit nem illik elmondani. Különösen, mert szomorú. Ahogyan ez a nyár. Meg ez a holdfénybe karcolt kóceráj.