SUSAN SONNTAG ÉS A SZEX
Susan Sonntag írja valahol, hogy néha egyenesen irigyli a paranoiásokat, ők legalább hiszik, hogy az emberek törődnek velük.
A skizofrénia sem utolsó dolog, ezt bízvást állíthatom, különösen, ha többé-kevésbé ura vagyunk a helyzeteknek.
Azt már nem mondanám, hogy elmenekülhetünk önmagunk elől. Ugyanis magunk elől - magunkba menekülünk, és ez így fából vaskarika. Semmivel nem könnyebb az egyik én-résznek a másiknál.
De komolyan.
Amint azt nemcsak írtam, de tény, nem vagyok az a kötögetős, főzzünk valamit a kis édesnek, gügyögős nagymama.
A gyerekeimmel együtt nőttünk fel, ezt nehezményezik is kellőképpen, hogy még anyának sem voltam tökéletes, én meg már ezen túl vagyok, ennyire tellett, nem szégyenkezem.
De azért mégis van valami ezekben a porontyokban, ami megkapó. Most úgy hiszem, az őszinteségük, vagy a turpisságaiknak az átlátszósága.
A kicsi tudja, hogy nem nyúlhat a távirányítóhoz. Odanézek, csodák csodája, hát nem a távirányítót szorongatja?
Bámulatos az a szemérmes mosoly, ahogyan, mert szavakkal még nem beszél, jelzi, ő csak úgy megfogta, nincs is a kezében, és egyáltalán, nem néznék végre a másik irányba, hogy megszabaduljon a bűnjeltől? Egyszerűen lenyűgöző!
Élet van benne, beleértve mindent. A csipp-csupp hazugságokat, a félelmeket, a bűntudatot.
Mert nézd meg a felnőttet. Ne kívánd meg felebarátodnak se házát, se miegyebét. És hát, naná, hogy megkívánja. Aztán úgy tesz, mintha nem is ő volna az, aki a szomszéd nő ágyában keresi az üdvözülést.
Rémülten mered az asszony szemébe, előbb mindent tagad, majd menekül valami szerelem-mesébe, mint ha a gyermeket látnám, aki egyszerre sírva fakad, hogy ő a távirányító nélkül nem élhet, meghal.
Ugyan már, dehogy is hal meg a szerelem miatt!
Aztán a bűnbánás. Buzgón elkezd a templomba járni. Megfogadja, hogy ő többet nem. Istenem, legalább a képmutatásnak volna határa!
A gyermeknél mégis mosolygunk, míg a felnőttnél szánakozva fordítjuk el a tekintetünket, látni is rossz, amint vonaglik saját hülyeségében.
Az okát nem tudom. Talán mert a gyermeknél kívülről ismerünk önmagunkra, a felnőtt - önnön tükörképünk.
Mert olyan nincs, hogy én jó vagyok, a másik meg rossz. Az úgy nem működik, hogy én csak adok, ő meg egyfolytában csak vesz.
Hát persze hogy kapok! De mennyit! Ha mást nem, illúziót, és hogy jól tartanak, mint a barmot.
És hogy bántok én is? Félek, többet, mint gondolnám. És ha a másik fél szóhoz jutna, kegyetlen, rideg szívű perszónának nevezne, amikor annyi szemrehányással illetem őt, és, valljuk be, igaza van.
Nem érdemel bántást. Elég neki a kettősség, amiben előbb a hűségét, aztán a szerelmét eltemette. A ház, amelyet épített, alapjaiban volt hazug.
Akkor hogy jövök én ahhoz, hogy bosszúvágyat tápláljak valaki iránt, aki mindössze véletlen szereplője az életemnek?
Milyen rég volt, hogy azt mondtam, nem érzek gyűlöletet, nincs bennem gyilkos indulat! Hát van! És úgy látszik, a szemet szemért, a fogat fogért, ha csak erővel nem szabok magamnak határt, gyönyörűen működik bennem is.
De ne félj, nem engedem. Pedig az Én sérült, nem is kicsit, és talán kölcsönösen, és az egó arra tör, hogy a sértést ne hagyja büntetlenül.
Vagy szép dolog volna a bosszúvágy? Nem, azt nem gondolom. Vagy jogos volna? Talán igazságos? Ennyire ismersz. Az igazságérzetünkről én csak fenntartásokkal beszélhetek. Tehát nem.
Még ha jogosnak érezzük is, még ha igazságosnak tűnik is fel, mint morális cselekedet, maga a fúj, a csúnya, a piszkos dolog.
Mint állítólag a szex. Pedig az nagyon jó!
És hogy érzés vagy test? Már megint megfogtál. Érzés nélkül nekem sem megy. Az érzés azonban lehet vágyteljesítés, indulatátvitel vagy illúzió.
Tragikomikus és néha egyenesen kiábrándító.
