extraverzió

BLOGERROR

Átfecsegtem egy napot - nyilvánvaló jele a légüres térbe zárt kudarcnak, annak, hogy nem megy semmi, az írás középszerű, a többit akár el is felejtheted.

Mosolyognom kell.

Hogy is lehettem ennyire áttetsző, ennyire kiszámítható.

NESZE NEKED ÁLMOK MEG KÉPZELET

Önző vagyok. Legalább annyira önző, hogy senkit nem alázok meg azzal, hogy szánalomból vagy erkölcsből vagy tudom is én miből fakadóan írok.

Írok, mert számomra öröm, hogy írhatok, és kezd kevéssé érdekelni a világnak az a vetülete, amelyiknek nem írhatok, mert nem válaszol.

Ezzel máris a viszonzatlan szerelem kérdésénél lyukadunk ki, amikoris úgy érzed, ő társad neked, te azonban nem kellesz neki.

Na most itt nálam valami nem stimmel.

A hetekig tartó rossz közérzet, a somfordáló pillantások, mindez garantáltan eljuttatja a legforróbb fejű szerelmest is oda, hogy többé ne akarja látni a szenvedést, mert látni - szenvedés magának is.

A szeretettől való igaz és őszinte elfordulás, a gyötrelem, a boldogság hiányának folyamatos és feltűnő jelei felszámolják a szerelmet, és a szeretet helyére a kételyt ültetik.

Az ember ugyanis kommunikál. A gesztusaival, a csókjával, az ölelésével, de még a becenevekkel is, ahogyan a másikat szólítja. És pontosan ezeknek a gesztusoknak az elszürkülése, a tünetek elváltozása alakítja át a korábbi indulatokat.

Vagyis hiszem, és ebben aligha tévedek, hogy viszonzatlan szerelem, szeretet nem létezik. Legfeljebb porig alázott én.

Vegyünk a példa kedvéért egy képzeletbeli kedvest. Minden második szava legyen elutasítás. A szemében, a mosolyában, az ölelésében ugyanakkor olyan tökéletes legyen a szeretet és a szerelem, hogy nem hisszük egyetlen szavát.

Amikor szakít velünk, nem bánjuk. Talán megment így mindkettőnket attól, amit kiégésnek nevezünk, és amitől jogosan tart.

Épp a szakítás teszi őt örök, gyönyörű társunkká.

Ha most azt mondom, szeret, talán kinevetsz. Hát nem mondom. Másokkal élünk, másokkal találkozunk.

De addig, amíg az a kenetteljes, mélabús, álságos hang nem torzítja el a csendéletet, amit akkor üt meg egy férfi, amikor már nem szeret, addig annak sincs jelentősége, ha nem látjuk őt.

A társ ugyanis nem okvetlenül jelent fizikai együttlétet. Ha megadatik - remek. Néha azonban egészen egyszerűen fölösleges.

Vagy megint tévedek?

HERÓT ÉS ŐRÜLET

Kevés ez nekem. Kevés, kevés, kevés! És ezt te is tudod. Ezért félsz, ezért játszod a jótevőt, a már-már mindenhatót, aki majd rámtekint, hogy ne vegyem észre, hogy félsz.

Az Istenért! Nem jöttél rá, hogy nem te vagy kevés? Hogy nem az életeddel van bajom? Hogy az a nyamvadt félelem az egyetlen, amitől herótot kapok és megőrülök?

Igyál. Nőzz. Járj társaságba. Hazudj.

Ha egyáltalán még fáj, hogy tönkreteszed magad, hát ezért. Hogy tönkreteszed magad.

És amikor eszedbe jutok, és azt akarod, hogy melletted legyek, és már csak gondolat leszek, hogy éjjel messzetűnjek, hogy ne idézzem a hiányt, az elmulasztott szerelmet, pénzt, sikert, nem ébresztek benned már semmit.

Még azt sem, hogy vagyok.

HOHMEC VAGY MINEK NEKEM

Igazság mindenben van, vagy majdnem mindenben, de a mellébeszélés - hohmec.

Ha megpróbálok nem hazudni magamnak túlságosan, és ha merek magamba nézni, félelmet látok.

Nem attól félek, hogy a másik nem az, akinek vélem és álmodom, mert az az ő baja. Hanem, hogy nem leszek képes többé álmodni őt.

Az illúzióimat féltem. Abszolút önző és gyáva módon, legalább azt a töredékét, tört fényben látni vélt szeletét akarom megőrizni a másiknak, amely még enged hinni és bízni benne.

Mert mindennek tetejébe még bizalmatlan is vagyok.

Gyakran hasonlítom a lelkemet egy óriás, talán végtelen viasszerű dologhoz. Az impulzusok, az élmények, a szavak egyre csak érkeznek, hullanak, lenyomatokat hagynak maguk után, és én meg sem próbálom őket rendezni, olyan ez, mint valami puzzle, hagyom, hadd álljon össze a kép, és akkor bumm - ugyanarra a helyre kettő vagy több, oda nem illő darabka akar illeszkedni, és az egész borul.

És attól kezdve megzavarodom. És elegem van mindenből, és legszívesebben menekülnék, már megint, mert az nem méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy kérdezősködni merjek, mégis mi ez, és ha már megtörtént, mégis hogyan és miért?

Egyszóval pocsék.

És persze mondhatod nekem, hogy ez már hülyeség, de a szerelmeim éppen ezen a nyomorult puzzle-on buktak meg mind.

Hogy félelemből vagy nyereségvágyból, vagy egyszerűen, mert minek az nekem, a kristályok helyébe szilánkot szórtak, üvegcseréppel pótoltak égi kincseket.

DANDY ÉS RANDEVÚ HELYETT

válasz P.I. levelére

Szokásosan, a végéről indulok.

A legutóbbi beszélgetésünk során azt kérdezted, ha nincs érzékelés, nincs észlelet, hogyan tudom az agysejtek éhségét kielégíteni.

Máris a félreértés. Annak az érzékelésnek a hiánya, amely mögött egyfajta objektivitást tételezünk, nem jelent észlelet-mentességet. Ellenkezőleg. A lélek vagy tudat irányt vagy módot változtat, és nem pusztán észlel, hanem folyamatosan új és újabb percepciót teremt.

Jól tudom, hogy nem ez nyugtalanítja a lelkedet. Félre hát Berkeley-vel és a bölcselettel, felejtsük el az esse est percipi-t, és vágjunk az érzékek és az agysejtek általam érintett éhségének a közepébe.

Hogyan is? Na, ez fogas kérdés!

Az egyik oldalon, hála három gyermekemnek, kiterjedt családomnak és a rengeteg tanítványnak, akik nyáron sem feltétlenül hagynak magamra, végülis ingerben jócskán van részem.

Szeretőm is volt, egészen nemrégig, és ahogy magamat ismerem, jó, most lassítok, megpróbálok okos lenni, átlátni önnön szitámon, de sajnos szerető is lesz, kérdés, vajon társnak beválik-e.

Szóval inger még csak volna, a baj az, hogy nem "az".

Ezért írtam az emberi szóról. Amire éhes a lélek, a szellem, és amelyet elhomályosít a találkozás.

Hogy ugráljak a kérdések között, igen, ha férfiról van szó, ma még nagyobb gonddal halogatom a találkozást.

És lehet, hogy van bennem defekt, ebben egészen biztos vagyok, de, és már olyan régen nem vitatkoztunk egy jóízűt, a külső igenis átalakul és magán viseli a személyiség ki tudja hány jegyét.

És itt nem az orr ívéről, az ajkak vékonyságáról van szó, bár láttam már keskeny, keselyű-szerű, lefele konyuló ajkakat, és, csodák csodája, a tulajdonosa az ajkaknak kemény, már-már sivár érzelmű lény volt.

Nyilván akadnak kivételek. Csak éppen nem elég.

Visszatérve a külsőre, tegyük fel, nem a púp zavar, amelyet a hátán visel, noha gyanítom, ez lelki traumával jár, hanem a frizura.

Van T.S.Eliotnak egy csodálatos verse - Prufrock szerelmes éneke. Benne a férfi, a középen gondosan meghúzott választékkal, a kor divatja szerint hajtókás dandy vagy dandoid nadrágban, és szánalmas, és hiába vagyok szerelmes ebbe a férfiba, azok az olajszagú esték, az olcsó szeretkezés, és közben a dámák és parfümök - szóval nem tudom.

Meglátok egy férfit. És makkos cipőt visel. Nagyon kényelmes, praktikus dolog, csak hát kurvára ronda, és ráadásul fehér zoknival egyenesen röhejes.

Tudom, hogy előítélet, meg tudomisénmi, de zavar.

Vagy ötven évesen olyan kisfiús fru-frut vágat magának. Vagy Don Juan szakállt visel.

Soroljam? Ezek már mind a személyiségnek egy-egy lenyomata, mégpedig azok, amelyekre a szellemi társulásban nem volt szükségem, és amelyek, miután szembesültem velük, beárnyékolják a kapcsolatot.

Első randevú. Odavagyok, mint állat. Gyönyörűen ír, szárnyal a képzelet. És akkor elém áll, öltönyben, mint Pista a névnapon, feszül és feszeng, és én nem tudom elfojtani a nevetésemet.

Vagyis - igenis érdemes komolyan venni a megjelenést.

Én például szinte mindig farmerban járok, kivéve, ha bődületesen szerelmes vagyok, ilyenkor előkerül a szoknya, hosszú, fekete vagy mély zöld, és indul a hódítás.

El tudod képzelni mellettem azt a kikent-kifent úriembert, aki amúgy a világ legzseniálisabb alkotója, emberként pedig kedves és szerény? Na jó, azért az irónia kedvéért érjen a derekamig, mert bizony hosszúra teremtett engem az úr?

Hát persze. Én is el tudom. De ahhoz, hogy ilyen külsővel is április bolondja legyek, ahhoz aztán tényleg ember legyen a talpán.

Veled más.

Néha elnézem a szomszédaimat, pár percre ha összefutunk a liftben, szerintem én vagyok a ház ribanca, hol valamelyik volt férjem jön át a gyerekekhez, hol az aktuális szeretőmmel flangálok, és arra gondolok, ha egyszer úgy isten igazából elbeszélgetnék velük, biztosan kiderülne, hogy nagyszerű emberek, biztosan annyi szépet és annyi gyötrelmet éltek.

De nem. Ez így szép. Így nem kell megtudnom, hogyan főzik a lecsót, melyik a kedvenc tévé műsoruk, és mióta magányosak.

Mert ők is azok, ha egy részük a társas magányba temetkezik is.

És ebbe belepusztulok. Egyszerűen megőrjít a tehetetlenség érzete, hogy annyi szenvedést, annyi fájdalmat hordoz az ember.

Hát menekülök. Attól is, hogy önnön bizonytalanságomat kellene bárkivel megosztanom.

Pihenjünk, jó?

Majd jövök.

NAGYON SZOMORÚ

Nem tudtál volna megállítani.

Magammal rántottalak volna az érzékek örvényébe, az üvöltözések, az elrohanások és a könyörgések önkívületébe, a kétségbeesett szeretkezések éjszakáiba, és meghaltunk volna mind a ketten.

Így megmentetted - legalább magad.

A szemed okos és hideg. És nagyon szomorú.

ELFECSÉRELT LOCSOGÁS

Kezdem azt hinni, ez már mindig így marad. Kicsit pityergek, kicsit panaszkodom, kicsit elfog a mélabú, a sóvárgás valami gyöngédebb, lágyabb megszólítás után, és semmi nem változik.

Nyilván nincs velem valami rendjén. Nyilván alkalmatlan vagyok erre és arra is. Nyilván, amikor megteremtett, a mindenség elfelejtett valamit adni, ami van mindenkinek, talán a bájt, a kellemet, vagy azt a titokzatos mosolyt, amiért a férfiak úgy odavannak, vagy én nem is tudom. 

Jó, tudom, az igényeim. De mondd, hát nem örök és időtlen lényeget keresni jöttünk? Nem arra vágyunk, hogy értsenek és megértve érezzenek? 

Akkor miről szól ez az egész? 

Azt nem hiszem, hogy röpke csók és nedves lepedőbe gyűrt éjszakák volna az, amiért ember él.

És nem hiszem, hogy gürcölve, mint az eb, el kell temesse minden gyermekét.

Akkor miért a szavak?

Ha nem tudnak kapocsként egybefűzni lélek gyermekláncokat, ha képtelenek rá, hogy áthatoljanak a semmin, ez itt a magány, akkor mire megyek az elfecsérelt locsogással?

És mire mész te, aki még csak nem is locsogsz?

Persze volna még ötletem. Hogy teszem azt, én még nem szerettem. De a fenébe is! Ha ez az életem volt, akkor ez volt a lényegem.

ÖRÖK MAGÁNY

Akkor most beszélgetünk. Te meg én, a semmi és a csend.

Eztán nem fordítok hátat, nem teszek csípős megjegyzést, ha késel,  nem bánom, jöhetsz bármikor, olyan vagy, mint az árnyék.

Emlékszel, ahogy hazudtam neked? Emlékszel, amikor igaz hitemre mondtam, szeretlek, téged, örökké, te vagy nekem a nap, a hold, a mindenség maga? Szép volt.

Nem tudtam, ki vagy. Nem tudtam, nem jössz, sohasem mész. Állandó társam vagy. Egyetlen, igaz barát.

Nem értelek. Ha egyetlen hű szerelmed én voltam, miért hagytad, hogy meggyűlöljelek?

ÖRÜLÖK NEKED

Annyiszor elmondtam már, hogy örülök neked, és te folyton kételkedsz bennem. Pedig akkor és ott - ez igaz, és elvárom, hogy higgyél nekem.

Nem ígérem, soha nem is ígértem, hogy fél óra múlva is így lesz, de abban a pillanatban, azokban a mélységekben, épp megmentesz valamitől. Mondjuk a kétségbeeséstől. Hogy nincs senki, érted, senki, aki a nevemen szólítana. Mert néha azért rám tör, hogy hazudozom itt össze-vissza, persze csak őszintén, de mégis, képzelt világban élek, és nincs egy lélek, aki rám förmedne, hogy pukkadj meg, te liba, ne lázíts, ne provokálj, ne bántódj, legfőképpen pedig ne aggódj!

Ezzel nem szeretek dicsekedni. De azokban az órákban megőrülök. Éhes vagyok. Mármint a lélek, a szellem, a nemtudommi éhes bennem és beszélni akar. Emberi szót akar hallani.

És itt nem arra gondolok, hogy "Na, hoztál valamit a Spar-ból?", "Nem főznél egy kávét?", "Rendelni kellene dvd-t", meg ilyesmi. Valami érdekmentesre, öncélúra, sőt, én-célúra vágyom.

Belépek a gmail-be. Semmi. Egy nyomorult levél, nem sok. Át a citrom-ba. Még rosszabb. Reklámok, hülye myVIP-es meghívás, néhány koncert és könyvismertető. Ha egészen kiborulok, még az Iwiw-re is felmegyek, ez már a csőd, igen, ők mind ismerős, de minek, nem írok egyiknek sem. Nincs kedvem írni. Nincs miről. Az agysejtjeim meghaltak. Olvasni sem tudok. Vissza ide, Aminah, Hanah, Léthe birodalmába, hátha te vagy más mégis csak köszön - és itt vagy.

El tudod képzelni, mit jelent ez nekem?

És nem hízelgés, de nem sok emberrel tudok beszélgetni. Írnak egy mondatot, annyi. Márpedig az arányok, a hangsúlyok nagyon is fontosak.

Ennyit rólad, az örömről és a találkozásról.

A képzelődést majd később folytatom.

ÉRINTÉS, ÉRZÉK, FÉLELEM

Lehet, hogy gondjaim vannak a taktilitással?

Talán olyannyira, hogy a érzékeimet még a látás szintjén is óvnom kell?

Emlékszel Bergmanra? Huh, a mindenségit! Valamit nagyon tudott!

Mert igen, meggyőződésem, hogy az érintés felelősséget jelent, és ha nem is megismerés, de a megismerés elvárását hordozza önmagában, ezért a gyönge jellemnek, mint én, messziről kerülni kell.

Először is, mert félelmetes hatással van rám.

Egyszer hallottam egy elemzést arról, hogyan lehet pusztán a verbalitás alapján pillantok alatt kiszűrni, mely érzékek a meghatározóak egy személy életében. Naná, hogy azonnal lefuttattam az írásaimon, és - bejött!

Első hely - vizualitás, második - auditív ingerek, és mindenütt, mielőtt még látnék vagy hallanék, mindenütt ott a test, az anyag, a massza, amelyben minden mozog, körülvesz, beburkol és magába szív - gyakorlatilag még a látást is érintésnek élem meg.

Hát hogy ne menekülnék!

Tudod, szabadidőmben fiatalokkal beszélgetek. Talán a sors kegyelme, hogy maguk is oly mértékben érzékenyek mindenre, ami taktilis ingerek, hogy hozzám hasonlóan elkapják a fejüket, ha valaki feléjük nyújtja a kezét, összerezzennek, ha a vállukat átöleled, így aztán fel sem tűnik, hogy magam is ilyen vagyok.

Nem retardáció, csak a túlontúl érzékeny észlelés védekezése az impulzus ellen.

Szóval igen, igyekszem minél tovább, minél távolabbról elkerülni, nem csak veled, mindenkivel, a találkozást.

Meglátok egy embert. Még jószerivel a szeme színét sem tudom kivenni, már érzem a rezgéseit, tenyerén a verejtéket, testén a pihét, nyelvén a mirigyeket, és nem akarom.

Az ember - csoda. Olykor épp attól csoda, hogy kiváló szellemet, remekbe szabott szívet hordoz egy méltatlan test. Ha meglátom, a testtel együtt elvész a varázs.

A napokban beszéltünk arról, vajon ki dönt: a test vagy a morális én. Hát nem kizárt, hogy nálam az érzékek oly intenzitással beleszólnak az életembe, amit már nem engedhetek.

Az a fránya anyaghalmaz, ahogyan te nevezed. Igen. Képes mindent tönkre tenni. Képes a legszebb barátságot nyűggé, nem vágyott kötelékké alacsonyítani.

És persze fordítva is igaz. Méltatlan lelkekből délibábokat farag.

A megismerés, igaz, végtelen. Vagyis nem hiszem, hogy meglátni és megismerni egy, ahogyan azt sem hiszem, hogy a lényeg, a titok, és ide értelek téged és önmagam, valaha teljességgel megismerhető.

És az is igaz, eljátszottam már a gondolattal, milyen is volna látni téged, de ma már tudom, és nem csak vélem, nem szabad.

Oly régóta élek ebben a különös bezártságban, ahol végtelen képzelt kedvesemmel játszadozom, szakítok, kibékülök, hiszen meséltem, sokan azt hitték, valóságosak, hogy az igaz kapcsolatokkal, leszámítva egy-két szeretőt, talán már nem is tudnék mit kezdeni.

Mert tegyük fel, és a gondolat kedves, hogy élőben beszélgetünk. Én bemutatlak a családomnak. A varázsnak máris annyi. A fiam elemezni kezd, naná, hogy a hátad mögött, aztán elvárod tőlem, hogy időről időre meghívjalak, márpedig az nem megy, leszámítva a nyarat, gyakorlatilag nincs időm, ha éppen volna, hát írok, vagy alszom, vagy ájulok, szóval bűntudatom volna, és a bűntudat megmérgezné a barátságomat.

Meg aztán minek? Akarod te, hogy beleavatkozzam az életedbe? Mert én aztán nem akarom, hogy ezt tegyed.

Szóval nem és nem, és persze igazam sincs, de akkor is, az én önmaga börtöne, és ha csak önmagát nem, más szét nem feszítheti.

VÉGZETES PRÜDÉRIA

Nos, vissza ismét a prüdériához, mielőtt bárki a szememre vetné, hogy nem érdekel.

Ez a nyomorult vénlány, mert csak ilyenek tudnak ennyire házsártosak lenni, legszívesebben megtiltaná nekem, hogy bármi örömben részesítsem az érzékeimet.

Nem érdekli, ha szerelmes vagyok, előbb az örökkévalóság próbáját követeli, akkor, majd, talán, áldását adja a szexre is, de így, egyre csak oktat, prédikál, különösen egy sikeresen és kölcsönös erővel tönkrevágott próbálkozás után.

Na most, apáca marhára nem vagyok. De kezdek megijedni. Mert ez az erkölcsi én még arra is képes, hogy látszat-kompromisszumot kössön, és úgy tesz, mint ha engedélyezne némi fellélegzést a, természetesen, kellőképpen érzelmileg is megalapozott testiségnek, de utólag mégis lázadni kezd.

Vegyünk egy férfit. Hónapok óta ismerjük egymást, a szeretője vagyok, de hozzánk, a "szentélybe", ahol élek, most lép be először. Amikor több órás beszélgetés után ugyanúgy távozik, ahogyan jött, érintetlenül hagyva maga után a kisszobát, hálát érzek. Hogy megvárja, amíg a hely befogadja. Hogy nem viselkedik úgy, mint szánalmas betolakodó.

És így volt ez mindig. A morális lélekrész könyörögve kér: adj haladékot! segíts, hogy várjak! hogy a test ne hamarkodja el, ne tékozolja el a szerelmet!

De félek, én már csak nézője vagyok önnön életemnek. Mert, hogy mi történik, azt mindig a férfi dönti el. Legalábbis akkor és ott. Mert ha rosszul dönt, ha elébe szalad a lélek rezdülésének, a végzet valóra válik, csak idő kérdése, mikor.

JÚLIUS - HAJNAL

Mit keresnék még itt? Lassan hajnal, indulnom kell. Milyen megszokott. Mennyire kedves, mennyire jóbarát a szürkeség. Az ébredő város, az álmos utcák, a tekintetekben álmodó lélekmadár.

ÉJFÉL

Most ágyba bújok, milyen nevetséges így egyedül, és elmondom magamnak megint, mint esti imát, mennyire gyűlölnék egy idegen testet látni a párnákon, amint elterül, elégedetten hortyog, reggel morcosan perel, csapkod, amiért valamit nem talál, a kávé is hideg, nem, én nem kérek többé háziurat, sem vérszipolyt, jó nekem így, hogy megtiszteljük egymást a távolsággal és a csenddel, jó, hogy vagy, ismeretlen és titok, és kérlek, maradj így örökre - mindenem.

PRAESENS PERFECTUM

Nem vagy velem. A képzeletből a múlt átlép a semmibe.

Nézem a falakra vetülő árnyakat, ezt itt hagytad, nekem, tulajdonképpen szépek.

Igaz, csak árnyak, de annak tökéletes.

EGÉSZEN BUTASÁG

Annyira jó, hogy látlak! Istenemre, eszem ágában nincs megtudni, hol vagy, miért, de ebben a hőségben, és hogy egyedül vagyok, hogy megoszthatom veled a magányomat, különös, drága sorstárssá avat.

Mindent vagy semmit - másképp nem lehet. A szív vagy ad, vagy elzárkózik, a test ismer félmegoldást, különösen a női test, amely engedni tud, ha gyűlöl, ha nem akar.

Ami megrémít, hogy a szív lángolása szinte mindig, vagy mindig, a test felkínálkozásával jár. Vagy fordítva? Márpedig a szív nem csalhatatlan. Ahogy a test sem. Vagy igen?

Kusza lett, érzem. De én még soha, egyetlen egyszer sem hallgattam pusztán a vágyaimra. Nem engedtem, hogy a másik érintése, illata döntse el, hogy kedvesem lesz vagy elkerülöm.

És ki tudja, lehet, a test jobban tudja a döntést, csak éppen nem értjük, nem akarjuk őt hallani. Én legalább már nem is emlékszem rá, hogy szólt volna hozzám. Vagy más nyelvet beszél? Vagy megsüketítenek a morális undorok?

ÁRNYÉK VAGY KÉPZELET

Most zöld, most, piros, most szürke megint.

A szürkét gyűlölöm. Olyankor mindig úgy érzem, elhagytál, többé már nem szeretsz. Mint ha valaha szerettél volna. Mint ha számítana, hogy vagyok.

És mindig elhagysz. Amint írok valami badarságot, háremekről meg zöldszemű szörnyetegről, a fények kialszanak, a képembe bámul az egyetlen gomb, amit, istenemre, vétek volt kitalálni: "a partner nem elérhető", és én megbolondulok.

Jó, tudom, hogy nincs hozzád közöm. És tudom, naná, hogy tudom, időm aztán volt, hogy megtanuljam, miért is érdekelne téged bármi, ami velem kapcsolatos. És hát persze, hogy nem felejtesz. De ez csak annak a lánynak szól, akiről egyedül te tudsz, aki tágranyílt szemekkel hallgatta a meséidet, mert én itt más vagyok, legalábbis most, mert én itt olyan vagyok, mint ha felnőtt volnék, nő, de nagyon, és a legviccesebb, hogy szerintem még csak nem is sejted, mennyire hiányzol.

Ahogy a szürke szín. Hogyan is tudhatná, hogy csak árnyék vagy képzelet vagyok?

SZEGÉNY KEDVESEM

Vigyázz magadra, életem.

Még azt hiszed, hogy jobbat érdemelsz, hogy többet érsz annál, mintsem egy kócos, háromgyermekes anyának udvarolj, de én már ilyen vagyok. 

Lehetsz te Első Péter vagy Rettegett Iván, beszélhetsz nyelveken vagy teremthetsz éppenséggel világokat, a játékod egyszerű, és én nem látok benne fantáziát.

Mert jó, nem tudsz veszíteni. És jó, a győzelmet féled. És hogy múljon a rettegés, körülveszed magad illatos háremekkel, benne asszonyok, gőzfürdő, háromhavonta némi elvonás, de meddig? Amíg fel nem lángol az udvarhölgy szemében, amit te őrületnek vélsz?

Szegény, megtévedt gyermek! A szerelem nálunk, nőknél, mindössze egy napig időz. A többi fészekrakás és anyai ösztönök, és amit te féktelen tűznek láttál, nem több, mint hókuszpókusz.  Jótékony kellék abban a mágiában, amit te annyira vágysz és annyira elkerülsz.

Kérlek, légy hát türelmes. Engedd, hogy körülvegyen a gondoskodásával, engedd, hogy meséljen neked, hogy esküdjön, te vagy a legszebb, az első, te vagy a végtelen, hagyd, hogy szeressen.

Hiszen mindig is ezt akartad. Amikor elhagytál, hogy örökre velem maradj.

FELLEGVÁRAK ÉS URALOM

"Idő gyermek, aki játszik, ostáblát: gyermekkirályé az uralom."

Csak játszom, de hidd el, cseppet sem szórakozom.

Esténként, amikor magamra húzom az ajtót, napközben tárva-nyitva áll, ha szükséged volna, ne kelljen kopognod, este ott állok egyedül, a hatalmas bálteremben, mindenütt tükrök, középen az a furcsa nő, egyre keskenyebb, egyre törékenyebb, ilyenkor fekete ruhába öltözöm, nem én, az éjszaka öltöztet színekbe, az ünnep színébe, ami a méltóság, a feledés díszlete.

Átléptem annyi rubikont. Megjártam annyi fellegvárat. Voltam papnő és szajha, árultam szerecsendiót és mandragórát, aztán megfőztem, ahogy azt mindig is szoktam, és amikor letelt a számtalan idő, egy percre álomra hajtottam a fejem egy folyóparton, hogy amikor belépek hozzád, megtisztult lélekkel fogadjalak, na és hogy tudd, még fáradt vagyok.

A játék tart. Gyermekkirályé az uralom.

BESZÉLGETÉS A CSŐGÖRÉNYRŐL

Beszélsz itt nekem szögekről meg polcokról meg csöpögő csapokról, én meg csak hallgatom, és egyre az jár a fejemben - honnan tudod?

Mert igenis jól esne, ha néha megfogná valaki azt a kurva csőgörényt, már ezt is tudom, és kitisztítaná a lefolyót, és mit nem adnék, ha valaki erősebben meghúzná azt a nyomorult szelepet, mert így ez csöpögni fog, amíg a világ világ, meg még három hónapot, de nem, ez nem az az üzlet, ami engem érdekel.

Egyébként megvagyok. A pénz nem tartozik az ópiátok közé, amelyekkel élek, jobban szeretem a természetes kábulatot, a szerelem nem jár mifelénk, talán rájött, hogy itt, a rémségek földjén nincsenek puttók, csak farkasok.

Hát így. És mert csak a szám nagy, egyébként este tíz után félek, nem is félek, rettegek egyedül kimenni az utcára, hát gondoltam, neked elárulom.

Hogy imádom, hogy élek, hogy szeretlek és néha viszontszeretsz, hogy veszekszem és veszekszel velem, és hogy nem hiszem, hogy a négy fal jobb, mint így, beszélgetve és nagyokat hallgatva veled.

ÁMOR KITERÍTVE

"Önzés, hogy írsz, még mindig, nekem, mert Makrancos Katával nem sokat beszélgetnek férfiak."

"Még szerencse, hogy nőnek születtem. Ezért az egyért ideig-óráig megbocsátják, hogy vagyok."

Veled könnyű. Könnyű, és ez kissé meglep. Hol itt az átverés? Nehogy már éppen most, éppen itt, ahogyan te nevezed, ezen a tetves honlapon találjak barátot, társat, jaj, csak szerelmet ne, csak ne ezt a maszatos weboldalt!

A francba is, akkor meg mit akarsz?!

Mit is kerestem?

Mit lehet erre mondani.

Nem tévedésből jöttem, az szent. Vagy létezik olyan, hogy űr? Amely sűrű és áthatolhatatlan? És a háttérben ott a test, a lélek, amely ezerszer zsarnokabb és ezerszer kiszolgáltatottabb, mint az értelem?

Na, és ha ennyire bolond vagyok, hogy fogom magam és megszegek mindent, hogy ne záruljon össze a kör, akkor miért ne volna más, hozzám hasonló bolond?

Ugyan honnan is veszi magának az ember a képzetet, hogy más, mint a többi?

Van kezem, lábam, arcom, mosolyom, esténként megéhezem, hőségben fáradok, imádom a forró test ölelését, az őszinte hazugságokat, ugyan miben is volnék más, mint bárki más?

Jó, elismerem. A "minden éhség éhség" bejön, de az a terülj asztalkám meg az az újságpapír az tényleg nem ugyanaz. Meg aztán jó volna vacsora közben és után nem csak meredten nézni egy kütyüt, és jó volna, ha nem bántanálak már azzal is, hogy megszólalok.

Tehát vagyok. Nem egyetlen dugásért, nem egy fél évre szóló lángolásért, nem a sírig tartó szerelemért - én az örökkévalóért jöttem, ide, mert máshol nem vagyok bejáratos.

És ha örökkévaló nincs, ha Ámor ott fekszik kiterítve, közröhej és közmegvetés tárgyaként, hát az sem baj.

Akkor legyen a szó, birtok és hazugság nélkül. De segíts. Hogy ne tudjam eladni önmagam.

DEPRESSZIÓ ELŐTT

Tehát megint a depresszió. Tehát megint ott ülsz az íróasztal mellett, valami szerencsétlennel, aki épp most készül belédszeretni, keresed az elveszett zenét, amit gyermekkorodban a legszebb asszony énekelt. Tehát megint elvesztél. Elkárhoztál, mint annyiszor, és mindezt szemérmetlenül, egyformán, éppúgy, mint tavaly, egy éve, mint azon az estén, amikor Woland, emlékszem, átkarolt és a táncparkett közepére vezetett, hogy elüssük végre az időt és elégessük a könyveket.

Mondd, mit tehetnék érted? 

Legfeljebb azt, hogy elfelejtelek.

AZ ÖNCSONKÍTÁS SZELLEME

köszönet P.I.-nek, aki nélkül ez a bejegyzés sem született volna meg

Várj, várj, várj! Valahol nem jól fogalmazok.

Nincs harmadik, ezt, az én esetemben felejtsük el, nem volt soha. És van kölcsönös fellángolás vagy vonzalom. Csakhogy öreg vagyok én már ahhoz, hogy bedőljek minden tűzijátéknak.

Pontosan tudom, hogy a rajongás körülbelül 2009. október 13. délután 16 óra 20 percig tart, akkorra telítődnek a percepció-éhes sejtjeim, jóllakottan hátradől karosszékében az ösztön, és a napfogyatkozásból nem marad már csak por és hamu, mi több, amit most érzelmi viharnak élek, pohárnyi vízben felkavart törpe fuvallatnak bizonyul.

És ezt az én daimonom vagy fantomom nemcsak hogy előre látja, de gondoskodik is róla, hogy így legyen, és ha az ösztönökön túl más is történne, mondjuk tényleges emberi kapcsolat, pusztán azért, mert nem vártam, mert előbb engedtem a testnek, mintsem igazolást nyerhettem volna a lélek tükrében, hát ne őrizhessem meg a bontakozó szerelmet - a szeretetet.

Cinikus, az önmagát beteljesítő jóslatot kíméletlenül alkalmazó személy. És olyannyira sikeres, hogy kezdem azt hinni, előbb mégis csak zárdába kell vonulnom, hogy majd, hét év szolgálat után, végre a kedvesemé legyek.

Szóval örömszerzés? Hát az én démonom csókoltatja az örömszerzést. És sem észérvekkel, sem érzelmi zsarolással nem lehet őt jobb belátásra bírni.

Tudom, jogom van szeretni. Ezt Ő sem vitatja. De a hogyant, és épp azt az örömelvűséget, ami annyira lényegem, azt már igen csak cenzurálja.

Hogy a fenébe ne adnék igazat neked és józan észnek, amikor mindketten azt valljuk, nem erkölcs ez, hanem öncsonkítás.

Csakhogy a lélekben lakó szörnyek halhatatlanok. Nem hatja meg, ha nem hiszek bennük. Működnek.

Amúgy jól vagyok.

AMICUS CURIAE

Egy barátom hagyott el. Régi ismerős, mint annyi más. Elment, és most nem tudom, mi van vele.

Vajon mit jelent az, hogy barát?

Mindenek előtt, ha jön, ha megy, nekem már nem kell szólnia. Elég, ha rám  néz, hogy van, hogy él, a dolgai úgy haladnak, ahogyan azt ő szeretné, hogy tudja, várom, vagyok, mert ide bármikor jöhet, nincs  szerető, se férj, se isten, akinek a kedvéért elküldeném.

Az is igaz, mert barátom, amúgy sem marad. Ahogyan én sem. Ha látom, hogy minden a maga rendje s módja szerint halad, már nem vagyok, hiszen én mindig ott leszek.

Nem is értem, miért tölt el aggodalommal, hogy tegnap szó nélkül tűnt el az éjszakában.

Talán mert máskor hagyott maga után valami jelet. Egy gyufásdobozt, egy színes képet. Máskor nem ígért mást, csak hogy nem vész el, meg hogy csalánba úgy sem. Most meg, hogy jön, már úton van, már éppen érkezik, aztán sehol.

Meg talán megszerettem. Olyan esetlenül mozog.

Valahányszor látom, milyen előkelő, milyen hős, mosolyognom kell. Annyira gyerek! Annyi bizonytalanság van a szívében! Dehogyis igazodik ő el ennek a nyüzsgő világnak a dolgaiban!

És hát magányos. Amilyen vakmerő, büszke, önfejű, legalább annyira kiszolgáltatott.

Istenem, hányszor láttam, ahogyan fél! Ahogyan próbálja leplezni a gyöngeségét!

Hát ezért. Meg hogy rossz emberek közé keveredik, akik használják, mert kedves és okos, és bántják, mert szemérmes és érzékeny, és hagyják, hogy ne egyen, napokig, hanem csak szívja azt a töméntelen cigarettát, amíg rosszul nem lesz, hogy aztán egy rozoga kórházi ágyon csapja a szelet az egyetlen, az utolsó nővérnek, aki még meghallgatja a bókokat.

Nem tudom mit tegyek. Ha írok, várok. És remélem, tudja, hogy vagyok.

KISKEGYEDEM

Elcseszem megint. Nem szabad írnom. Legfeljebb olvasnom, azt sem sokat. Mondjuk Századvéget, vagy HVG-t, esténként a Kiskegyed társkereső rovatát. Akkor nem volna ez a felhajtás. És az sem érdekelne, ha nem vagyok.

ERKÖLCS ÉS PRÜDÉRIA

Ugye rémlik még, amikor a kezdetek kezdetén azt mondtam, prűd vagyok. Ez azóta sem változott. Miközben hajt a kémia, a génekbe kódolt idő, az énem, a morális fantom, akit az értelem nevetségesnek, rátartinak és képmutatónak ítél, az én felhördül, és nem tágít, egyetlen tapodtat sem!

El tudod képzelni, hogy valahányszor engedek, a legkisebb flört, egy kiérdemeletlen mosoly erejéig a szenvedélynek, hogy szeretve legyek, ha szóban, hát úgy, az erkölcs-csősz, a zsarnok, a prűd nőszemély elkövet mindent, hogy ne hagyjon élni?

Nincsenek vágyai. Nem érzi a hiányát a testnek, amely éjjel forró és hozzád simul. Csak egyet kérdez: "Szereted? Akkor tanulj meg ura lenni az ösztöneidnek. Ha nem, fékezed magad, a lelked fekélyek borítják, a mértéktelenség fekélyei."

Valahogy így gondolkodik.

És bár a ruha kicsi, szorít itt is, ott is, a fejem még az állatvilágot is felhozza érvként, analógiát gyárt, szabadkozik, hogy az éhség, legyen az testi vagy lelki, nagyobb kárt okoz, mint a középszerű vagy éppen silány táplálék, a morális lény odabent hajthatatlan marad.

Ő méregnek tekint mindent, ami a léleknek nem Igaz.

Hogy miért is írok erről? Mert egyre gyakrabban hallom, hogy ideje levetnünk a ránk erőltetett erkölcsi képmutatást.

Csak hát az erkölcs, a ruha, a testünkhöz, a lelkünkhöz nőtt. És ha letépem magamról, a húst, a szöveteket is lerombolom.