Kedves Olvasóm!
Az olyan lelkek, mint én, vándorolnak. Ezért is találkozunk oly sokszor, hol itt, hol ott, ezer évente óhatatlanul összefutunk, így van ez most is.
Valójában nyaralás helyett elkóboroltam, kikötöttem egy másik blogban, ott éltem meg újabb inkarnációmat és, ha ezek után még meg tudsz bocsátani, íme a cím, ahol megtalálsz:
NYÁRI SZÜNET
Azt hiszem, elutazom.
Mivel egy ideig most nem írok, minden kedves Olvasómnak nagyon szép, ragyogó nyarat kívánok:
Hanah
Ja, és ZENE :))
HIÚSÁG, HÍVSÁG, BERZENKEDÉS
Azt mondják, hiú, beképzelt vagyok. Meg kommersz, meg előkelő, meg lélekgyilkoló, meg még azt is a szememre vetik, hogy kegyetlen vagyok és, bármit jelentsen is, még azt is, hogy akarkodom.
Magabiztos? Én? Ki tudja. Lehet, valóban az. Csak hát percenként omlik össze bennem az a fene nagy önbizalom, meg az a hit, hogy egyáltalán még érdemes, nem csak blogolni, de élni, remélni, hogy van még bizalom.
Tévednék? Jó, belátom. Mást sem teszek. Aztán mégis, itt vagyok veled, keresek valamit - talán téged vagy önmagam.
De a lélekölés azért komoly.
Ezt még az éjjel meggondolom.
KÖZÖNSÉGES HITSZEGÉS
Ne sírj.
Ha emlékszel még arra, ami volt, és meg tudsz bocsátani, el tudod felejteni, amit ígértem, hazudtam, csaltam - könyörgöm, engedj.
Annyi héten át hagytad, hogy őrjöngjek, ököllel zúzzam szét az álmokat, miért tombolsz hát? Miért haragszol most, amikor szabad vagyok?
Légy boldog. Ha lehet, érezd jól magad. Az olyanokból, mint én, tizenkettő egy tucat.
Ne bánkódj azért, ne hívj és ne gyűlölj. Meglátod, egy-két hónap, és ezerszer jobbat találsz.
És ha már ezen is túl vagyunk, talán ideje lesz, hogy ne szólíts kedvesednek.
Mert igaz, ezt máig hiszem, azt hittem, szerettelek.
De többé nem vagyok.
SPAM
válasz egy kéretlen levélre
Na, elmész te a jó büdös francba! A végén még azért is én kérjek tőled bocsánatot, hogy megsértődtél. Hogy képtelen voltál megereszteni egy mosolyt, mert te, ugye, komoly ember vagy, meg aztán a te életed csupa gond és baj.
Még szép, hogy az. Ha képtelen vagy észrevenni a csodát, mellesleg engem is, és képtelen vagy örülni annak, hogy más él, ha más nem, hát én biztosan, ha elirigyled még azt a picurka gyermekkort is tőlem, amit félig-meddig én magam teremtettem önmagamnak, ahogyan ezt az életet is én találtam ki, mellesleg neked, hogy igenis legyen valami jó, mert azért ne hidd, hogy én aztán palotában nőttem fel meg meseországban, hanem csak úgy, mackónadrágban, rúgtam a port a grundon, mint te vagy az a szerencsétlen, akit most gyűlölsz, és az első új ruhát az egyetemen vettem, abból az óradíjból, amiért megdolgoznom sikerült, és amíg te a kocsmákat jártad, hát igen, én olvastam, gyereket szültem és tanítványt vállaltam, hogy megéljünk, és anyámnak holtáig fizettem, nem is azért mert kért, hanem mert az anyám volt, és ez számomra olyas valami, ami nem enged semmilyen felülbírálatot, ellentétben veled, aki még azt is nehezményezed, hogy leszázalékolt szülődet támogatnod kell, és hogy folytassam a sort, nekem az apám is szent, ha ezerszer zsidó vagy komcsi volt és ez ma nem is divat, főleg, mert meg sem tollasodott, nem lett híres, nem lopott össze kincseket, szóval ne csodálkozz, ha mindent sötétben látsz.
Emlékszel? Mutattam neked egy felhőt. "Milyen káprázatos!" - mondtam. "Ez is meghal" - ez volt a válaszod.
Hát igen. Sőt, az is meghal, hogy vagyunk. Na és? Akkor most mi van?
Egyébként tévedtem. Ennyi. Besokalltam. Elegem lett. A hetente ide-oda táncolásból, abból, hogy a volt nejeddel osztozol ágyban, autóban, pénzben, mégis elvárod tőlem, hogy dobjam ki a szeretteimet a vonatból - szerintem ezt te sem gondoltad komolyan.
És tudom, ha igazán szerettelek volna, nem lett volna ez az egész, meg nem lett volna ez sem áldozat, de ez baromság.
Mert anya vagyok, érted? Anya. Ilyen vagy olyan, ez most végképp nem ide tartozik, de nem mondhatom azt, hogy bocs, gyerekek, nekem most szeretőm van, mostantól az ajtóm zárva, boldoguljatok, ahogy tudtok, mert ő nem viseli el a gyermekricsajt.
Meg aztán a te fiad is lesz még huszonhat. És ha kicsit is rád hasonlít, ő sem találja majd a helyét ott, ahol te olyan remekül megtervezted, hogy fogorvos lesz meg ügyvéd meg vadakat terelő juhász.
És akkor hiába jön majd Aphrodité, és mondja, hogy nosza, tedd őt lapátra, mert csak élősködik rajtad, mert nem teszed. Vagy ha mégis, hát nem tudom. Akkor nincs hozzád közöm.
Mert, időnként, mi tagadás, nekem is az agyamra megy. És időnként tényleg kínos, hogy, tetszik tudni, a gyerek kissé antiszociális, meg depressziós, meg nem is dolgozik, de az én fiam, érted? És én vagyok az, aki ilyennek neveltem.
Szóval hagyjuk egymást. Hagyj és menj.
És ha ettől jobb neked, meséld el fűnek-fának, milyen ócska rongy vagyok, mert igen, elküldtelek, és ha az embert elküldik, amiért nyögve-nyelve nem kellettünk neki, azért az pocsék.
De bocsáss meg. Én nem kértem tőled áldozatot. És nem fogom hallgatni, hogy nélkülem te már réges-rég Indiában lennél vagy éppen a Sarkvidéken, és hogy csakis miattam vagy kénytelen elviselni ezt a szennyt és robotot - mert nem vagy kénytelen.
A világ széles. Akad nő elég. És Indiából is van éppen annyi, hogy neked ott jó legyen.
AMIÉRT NEM SZERETTEM
Még emlékszem arra az időre, amikor a lelkem halott volt, rezzenéstelen. A leginkább kómához hasonlítanám.
És tudtam, ha nem történik csoda, végem van.
Amikor először hallottam újra emberi szót, először érintett újra férfi, kétségbeestem. Nem éreztem semmit. Csak az elkeseredést és a vágyat - élni, élni akarok!
Aztán lassan, egyik napról a másikra magamhoz tértem. De szeretni nem tudtam többé. És ezt csak ma látom. És fáj leírnom, mert így már kegyetlen és kíméletlen, és így már érthető a meneküléseim, a rettegés a találkozásoktól, az írás.
Úr Isten! Talán soha nem szerettem! Talán csak használtam mind a férfiakat, akikért rajongtam. Talán csak életet, álmokat loptam tőlük, és a valódi szörnyeteg én magam vagyok.
Így már érthető a visszatérő férjek, a múltból kísértő szeretők, a szerelmek, akik nem felejtenek.
És most úgy érzem, gyenge vagyok. Csak széttárni tudom a kezem - én nem akartam senkit bántani. De megtettem. És hogyan is remélhetnék bocsánatot.
A KÉPZELET JÁTÉKA
Már nem is emlékszem, mikor játszottam utoljára.
Hiszen tudod. Az év nagyrészét dolgozom, kimerülésig, hogy hálát adjak az égnek, ha este még van erőm szót váltani veled.
És hát félek. Talán már nem is tudnék, képtelen volnék játszani.
Ez fáj. Ahogyan fáj minden, ami képzelet, mert mi van, ha nem a képzelet, hanem a démonok játszanak velem?
Úgy érzem magam, mint Don Quijote, amikor tükrökkel zárják körül.
Képzelet, valóság, jó vagy gonosz varázs - egészen megzavarodom.
És ha elmennék, de tudom, sosem fogok, mi lesz a lányommal? Azokkal, akik tőlem függenek?
És mi lesz velem? Ha valóság lesz az álom, mi van, ha akkor kevés leszek?
GYUFAÁRUSLÁNY
Kicsit ma minden összegabalyodott. Ahogyan te is velem. Úgy várom, hogy előkerülj, kilépj ebből a képzelt kalitkából, ami a szívemben él, mint gyufaáruslány a herceget.
Aztán mi jöhet még? Két szőrös láb? Egy halom mosatlan? Összecsöpögtetett konyhakő, esetleg linóleum, és hozzá egeket ostromló ambíciók?
Ez persze nem zavar. Csak az, hogy nem vagyok neked elég. Hogy szőkét akarsz vagy feketét, nagymellűt, vastag combosat, és aztán egy reggel már az is baj, hogy ott vagyok veled.
Valahogy nincs kedvem utánzatokra pazarolni az életem.
Azért ha jössz, kérlek, ne add a hősszerelmest. Elég, ha szólsz, egy szót. Mondjuk, hogy jó velem.
FOLYTATOM A HAZUDOZÁST
Na, milyen? Az egyszer szent, hogy lassan már magam sem igazodom ki az írásaimon!
Itt van például Líbia meg az a sivatag. Életemben nem volt még arab szeretőm. Aki meg volt, az egy, nem dohányzott, kettő, az írást utoljára a középiskolában gyakorolta.
Vagyis egyetlen képben legalább három-négy férfi alakja ötvöződik egybe valakivel, aki csak a képzeletemben él, ő az író, nem én, ötvenes, tiszta, okos szemű, a többi meg hol innen, hol onnan kölcsönözve.
Vagy amit legutóbb panaszoltam el. Hogy randi meg flört meg minden.
Ha most beszámolnék az elmúlt hét történéseiről, ami kimerült abban, hogy vigyáztam az unokámra, beugrottam a bizományiba, elkísértem a lányom a lóversenyre, érte mentem a barátnőjéhez, bevásároltam, rendezgettem az otthonunk, egyébként pedig folyamatosan írtam, írtam, hogy valahogy oldjam azt a kettősséget, hogy a szívem szabad, a testem mégis börtönbe zárt, és hogy legalább a képzelet világában megtegyem, amit az életben nem lehet, talán nem is érdemes.
És ilyen a többi hét is. Fiam csak legyint: "Tudom, zavarlak. Nem kávézunk?" Azzal megy, várja, hogy befejezzem a gondolatot, felkeljek, elkészítsem a kávét és leüljünk beszélgetni.
Nem marad tovább, fél óra az egész. Majd szedelődzködik: "Látom, már hiányzik, hogy írj." És magamra hagy.
De hát ez olyan unalmas! Ezt mégsem mesélhetem el minden nap újra meg újra!
Úgyhogy ünnepélyesen bocsánatot kérek, és folytatom a hazudozást.
ITT A SIVATAGBAN
Elmentél három-négy napra, és én mást sem csinálok, mint idegenekkel flangálok, beszélgetek, flörtölök - ha most beilleszthetnék ide egy smilie-t, csakis síró pofi jöhetne szóba.
Miért is ne? (:
Mert ez azért szomorú. Nem elég, hogy éjjel-nappal a nyakadba akaszkodom, micsoda nyűg, téboly, és amint egy percem van, máris várom, hogy hívj, és még a cigaretta szünetben is a fiókot nézem, hogy aztán rohanjak, jöjjön a smink, megigazítom a hajam, a rózsaillat - és már ott vagyok, veled, örökké, mindig, amíg a világ világ és amíg mellettem vagy és látlak és itt vagy velem.
Mert tessék, kiteszed a lábad, és nem írsz, hogyan is írhatnál, amikor a sivatagban nincsenek kábelek, én meg lógok a neten, és panaszkodom, hogy egyedül vagyok, és beszélek fűvel-fával, és közben Szabó Gábort hallgatok, és még kikérem magamnak, ha valaki összetéveszt azzal a fruskával, akit bárki csak úgy leszólíthat, és nem értem, miért is akarna bárki is találkozni velem, de azért elmegyek, talán, vagy mégsem, de hitegetem magam, hitegetem a másikat, aki, szerencsétlen, legfeljebb halványan sejti, hogy ő csak pótlék, időtöltelék, mert képtelen vagyok megmaradni a helyemen, mert kell, érted, kell, hogy valaki legyen velem, máskülönben olyan iszonyú bennem a félelem, hogy szinte meghalok, és igen, kapaszkodom, ha nem beléd, hát másba, és ez, végtére, elfogadhatatlan.
Na jó, ha a felét elveszed, még akkor is sok. Pedig én jó vagyok. Csak tudod, az esték. Hogy nem hallom, ahogyan mesélsz. És nem látom, ahogyan fellapozol egy könyvet, bekapcsolod a tévét, teszel-veszel, aztán zsémbesen hátat fordítasz, hogy írj, és persze zavarlak, hogy a fenébe ne zavarnálak, csak ülök és nézlek, mint két lábon járó idegent, csodát, mert én még nem láttalak.
Lehet így szeretni? Tudván, hogy be sem csukódik mögötted az ajtó, én már röpülök, trollokhoz, démonokhoz vagy bárkihez, aki hajlandó rám nevetni?
Nem tudom. Nem hiszem. De eddig bejött. Legalábbis itt, a sivatagban.
LÍBIAI CSÓK
Szeretnék egy törökbugyogót, ami a földig ér, mintás, kasmír vagy könnyű gyapjú, olyan puha, hogy ne is érintse, épp csak cirógassa a bőrömet, legyen áttetsző, hogy érezzem, ahogy a nap megsimogatja a derekam, a szél a vállamat csókolja, ahogyan líbiai szeretőm csókol, és úgy öleljék rajta egymást a virágok és a kacskaringós indák, ahogyan engem öleltél, gyöngéden, szenvedélyesen.
És akkor, világ bolondja, én - majd átsétálok veled a szívárvány alatt.
HÉTSZENTSÉG
Nagyon sokszor eszembe jutsz.
Nem akarom, hogy akaratod ellenére írj, nem akarom, hogy szánalomból megkérdezd, hogy vagyok, hogy emlékezz rám, mert olyan nemes dolog az emlékezés, de ha örülnél nekem, ne gondolj semmi mással.
És ha nincs hozzám kedved, az se baj.
Ha te jössz rosszkor, én biztosan szólok.
Szia és jó éjt.
Még végtelenek a holnapok.
SZERTELEN BIZALOM
Már éppen elhatároztam, hogy az estét a legkommerszebb módon elütöm, tévét nézek,zenét hallgatok, amikor hirtelen felrémlett bennem a gyermekkorom.
Apám szertelen természetének és anyám végtelen bölcsességének hála, a képzelet és a bolondéria nálunk otthonra talált.
Máig nem értem, miért fojtják meg oly sokszor és oly sok helyen a gyermekben a kérdést, a gondolatot.
Ha túléli, kezdem azt hinni, csodával felér.
Nekem mindenesetre szerencsém volt. Még akkor is, ha már többen jelezték, hogy az olyan zavart elméjű nőszemélynek, amilyen én vagyok, nem könnyű társat találni, de én hiszem, hogy sokan, nagyon sokan vagyunk.
Csak hát a szellem, amely nélkül az egész semmit nem ér, még kevés. Kell hozzá ember is, és amikor társra gondolok, néha magam sem tudom, lehetséges-e egyik a másik nélkül?
Eddig sajnos ember és szellem kettészakadt. És egyik sem jó.
Itt van például, ami oly gyakori az amúgy tüneményes és jóindulatú embereknél - a tunyaság. Leglátványosabban a szellem világában mutatkozik meg, de engem már a fizikai világban is zavar.
Aztán, amiről még nem beszéltünk, a bizalom. Mert ha társ, akkor enélkül nem megy.
És hát próbálom felidézni, hogyan is veszítette el minden kedvesem, minden szerelmem éppen ezt, a bizalmat, ami nélkül nem társ, csak kellék, és hirtelen eszembe jut, hogy nosza, fordítsuk meg egy pillanatra a nézőpontot.
Tulajdonképpen az, aki nekem társam, feltétel nélkül és mindenféle puzzle-tól mentesen, meg kell, hogy bízzon bennem. Ez az egyedüli útja annak, hogy még a gondolata se vetődjön fel bennem a menekülésnek.
Igen ám, de hogy bízzon meg a szerencsétlen, ha azzal indítom a bemutatkozást, hogy "Vigyázat, csalok!", meg hogy állandóan hazudok?
Mert valóban. Amiket mondok és írok és beszélek és teszek, na az aztán tényleg csupa ellentmondás.
Na most, képzeld el szegény delikvenst, amint elméje mélyén puzzle-ba próbálja rendezni, amit tőlem kap!
Kilátástalan!
Akkor ne bízzon bennem? Ellenkezőleg!
És ekkor jöttem rá, hogy nagyon is fontos a mit, mikor, miben és miértje a hazugságnak.
És bármi húzódjon is meg a háttérben, az a valami nagyon is lényeges dolgot árul el a személyről, aki valamilyen megfontolásból vagy puszta hanyagságból elhallgat valamit vagy egyenesen mellébeszél.
Ha engem kérdezel, miért hazudok, azt hiszem könnyűszerrel válaszolok.
Egyrészt a képzelet. Hogy mire megélek valamit, már nem egészen az, ami az "objektív" világban volt. És persze, ha muszáj, pontosan rekonstruálni tudom a "tényeket". De muszáj?
És ennél a nemakarózásnál fény derül(het) arra, hogy, bocsánat a trágárságért, kurvára elegem van a tényekből. Volt bennük részem annyi, mint másnak ezer életben nem.
És itt persze a társ döbbenten áll, mint Bartók Juditja annál a bezárt szobánál, mert kérve kérem majd, hogy ne akarja tudni a titkokat.
Ha eljön az ideje, ha majd erőm lesz, elmondom. Csak aztán ő is legyen majd ember a talpán ugyanúgy szeretni, mint addig, amíg nem látta a sötétkamrát.
És persze van másik ok is a hazugságra - a túlélés. Ez egyszerű szocializációból fakad, hogy pontosan tudom, milyen következményekkel jár bizonyos igazságok feltárása rám és ezáltal a szeretteimre nézve.
És hát nem vagyok hős. Ha sárral dobálnak, elsírom magam. Talán meg is alázkodom. Nem tudom. Vagy elpusztítom magam, hogy ne kelljen a méltatlan vádakat, a megérteni nem akarásból fakadó lincshangulatot eltűrnöm.
Vagyis már megint sikerült elültetni a füleimben egy bogarat, mégpedig azt, hogy nem a bizalmat kell megvonnom attól, aki hazudik, hanem sokkalta jobban odafigyelni rá, és, ha tetszik, ha nem, akár rá is kérdezni.
Igaz, a legtöbb ember utálja, ha szembesítik a kisebb-nagyobb füllentéseivel. Úgyhogy a rákérdezést talán hagyjuk. A végén még faggatásnak vélné.
De mindenképpen várni kell, mielőtt kimondom az utolsó szót.
Talán nekem is vakon kellene bíznom, hogy ha nem szól vagy valótlant állít, akkor az bizonyára úgy helyes.
Csak hát az évek. Hogy volt már, hogy egészen megbíztam valakiben. Nem is egyszer. És azt hittem, én marha, hogy majd szól.
Hát szólt. Amikor az ajtóból még egyszer, utoljára visszafordult és azt mondta, nem látom többé.
És nem volt magyarázat!
Akik az efféle megoldáshoz folyamodnak, többnyire fennhangon hirdetik magukról - "Olyan vagyok, akár a nyitott könyv!"
Mint ha volnának nyitott könyvek! Na, ne tessék nevettetni!
És erről az is eszembe jut, és már erre is utaltam egyszer, hogy a legtöbb férfinak szinte rögeszméje, hogy a nő valamiféle kezelendő kütyü, akihez létezik használati utasítás, leírás, megfejtés, meg lehet érteni, mint valami gépet vagy annak a működését, és ha óva intem őket, hogy azért ennél mégis csak bonyolultabb még a legegyszerűbb női lélek is, akkor felháborodva elrohannak, mondván, hol itt a sikerélmény, hiszen ők egy problémát akartak megoldani - megtalálni hozzám a kulcsot.
Szánalmas. És mégis, ha hajlandó vagyok színlelni, hogy létezik ilyen "kulcs", hogy lehet "bánni" velem, lehet "programozni" és "előrejelezni", akkor képesek holtukig megmaradni.
Csak hát akkor - minek?
Szerelem, társ, teljesség - akkor mindez hol marad?
SATURDAY NIGHT FEVER
Olyan jó így. Szombat, hétvége. Annyira nem érdekel. Lefekszem, hallgatok valami zenét.
https://www.youtube.com/watch?v=CcnpBIsPHco&feature=related
Jó éjt és gyönyörű álmokat!
A KUTYA SEM
A kutya sem fogja elolvasni ezt a sok szemetet, amit itt összehordok. Vagy öngyógyítás volna? Vagy hasonlatos a Szabó családhoz, és csak akkor lesz vége, ha nem csak a szereplők, de a színészek és mind, akik őket ismerték, meghalnak?
Nem tudom. Semmit nem tudok. Csak reménykedem, hogy hátha van Isten, mégis, én annyira szeretném, és nem hívom, tényleg, tudom, ha volna, sem érne rá, de hátha, és mégis, és akkor megadná a legnagyobb kegyelmet, amiben ember valaha részesült - hogy szeretve legyek.
Mert ez minden, amire vágyom. Hogy viszontszeressenek.
AZ EZREDIK MESE
Így lesz ez most már mindig. Téli estéken, amikor egyedül vagy, mesélek.
Mesélek nyári alkonyon a téli estékről, amikor hittük, hogy eljön a nyár, hogy túléljem ezt az ezredik éjszakát, és immár három gyermekünkre kérlek - könyörgöm, ne ölj meg.
Hallgatsz. Rideg szemekkel bámulod egy asszony képét, ő elment, azt mondta szeret és aztán elhagyott, az eunuchok is készenállnak, és mind a talpnyalók, hogy gyilkoljanak, hogy kedvedre szolgáljanak, de látod, nem félek tőlük.
És amíg ideérnek, én folytatom.
SZERELMES OLDALAK
Jó, megyek vissza a filmhez, csak épp leírom, ami az eszembe jut, hogy mocskos egy világban élünk, és köszönöm, nincs rá szükségem, hogy kioktass, miért nem érdemes a gyengébbik nemnek olyan oldalakon megfordulnia, ahol minden a dugásról szól, egyszerűen csak meglep, pedig tudtam, tudom, de mit mondjak, magam kerestem a bajt, hát nem csoda, ha egymásra akadtunk.
Lehet, hogy te is pont ilyen disznó vagy? És miközben azt regéled, hogy megtaláltad az igazit, azért, sicher was sicher, összehozol egy schnellt a weblapon?
Azt nem hinném. Neked lelked van. Meg minden. Meg olyan emberinek tűnsz. Vagy két Stendhal között henteslányokkal kefélsz? Jó vaskos csűrdöngölés, minél zaftosabban, minél piszkosabbul, és vége?
Nem tudom. Talán csak nem volt szerencsém. Vagy ellenkezőleg. Hogy ebben a kuplerájban épp téged találtalak, talán én mégis, kivételesen szerencsés vagyok.
METAMORF PIMASZSÁG
Na, megjöttem volna. És velem együtt a délután.
Akkora szél van, hogy elfújta mind a pénzünket és a holnapot, elfújta még a szomorúságot is, maradt a könnyed közöny, vagy még inkább perfid pimaszság, hogy élek, ha írsz, ha nem, nekem már egyre megy, mert odakint a nap, itt bent a könyvek és gitár, és tőlem már megpukkadhatnak a néma éjszakák, mert legfeljebb rendbe rakom a zoknikat, és nekem hiába mondja, hogy jaj meg juj, meg hogy milyen lesz nélküled - milyen volna?
Gondolom, pocsék.
Azért van az ember egyedül, hogy pocsék legyen, nem igaz?
Vagy azért pocsék, hogy egyedül legyen?
Nekem aztán nyolc.
Mindjárt hat óra, Julcsinak beígértem a Titkok könyvtárát, utána szabad vagyok.
Jöhet az átalakulás.
TÉBOLYULT TÁNC
egy kis ars poetica
De hiszen ismersz. Nem gondolkodom én, amikor leírok valamit, csak mondom, írom, ami eszembe jut - nem gondolkodom én soha.
Ezért is lep meg annyira, milyen sok okos dolog jut az emberek eszébe, amikor én csak beszélek, összefüggés és értelem nélkül, ők meg, lám, olyasmit vesznek észre, ami nekem eszembe nem jutott.
Leírom, és kész. Azt kezdesz vele, amit akarsz.
Aztán persze, van, amit újra olvasok, ha különösen kedves az emlék, és elcsodálkozom, mert már magam is másképp látom, már vitatkozni van kedvem önmagammal, azzal, aki írt, "gondolta a fene", hogy írni fog, egyszerűen csak sodorták a billentyűk, és persze mindez csak szó, és mert a kép valamit mégis csak megragad, legalábbis egy töredékét a szónak, amely mögött még ott volna az, ami a szót kimondatja velem, nevezzük lélekzsáknak, annyi minden fér bele, meg aztán Kant is hadd örüljön, szóval ezért aztán vissza lehet utalni valamire, ami már nem az, ami, és nem volt az soha, de mégis érdekes.
Játék, életjáték vagy nyelvjáték, és mi úgy teszünk, mintha értenénk.
Hogy vajon Platón mit ad át Szókratészból? Na, ettől azért borsódzik a hátam.
Volt alkalmam látni nagyszerű, tehetséges tanítványaim feljegyzéseit. Úr Isten! Ha azt mondom, halott szavak, az semmi. De ráadásul még köze sem volt ahhoz, amiről beszéltem.
Jó, nem vagyok Szókratész, ez itt az önmagasztalás helye, de azért nem egy diákom lett esztéta, filosz, szóval annyira rosszul mégsem magyarázhatok.
Vagyis az írás, különösen, ha nem a lélek szárnyain tébolyult táncot járó szellem jegyzi le a szót, megöli a szavak mögött rejlő titkot - az életet.
Egy idézet, hogy addig is jól érezd magad :)
"I never know what I think about something until I read what I've written on it."
William Faulkner
Azért ebben van valami :) Na, csók :)
CSÓK, SZERETLEK
Egy darabig vaciláltam, aludjak-e vagy inkább nyakamba vegyem a várost, mostanában keveset alszom, de aztán döntöttem - jól érzem magam.
Ha elköltöttem az utolsó filléremet, ha bezsebeltem annyi mosolyt és gyöngédséget az idegenektől, amennyit tőled egy életen át nem kapok, ha már ahhoz sincs erőm, hogy idevonszoljam magam a géphez és hazudjak neked - jövök.
Estére itt leszek. Csók, szeretlek.
Most megyek.
NOS JÓ, AZ ÉLETEM
Talán először és utoljára érdemes erre kitérnem, és kérlek, ne mondj túl sokat magadról, arról, akit szerettél, az évekről, amikor nem ismertelek.
Négy férjem volt, három házasság, öt gyermek, válás megint, egy minek is nevezzem, élettársi kapcsolat, aztán egy kislány, ő a nyolcadik, tizenkét év, és most veled.
Ez persze nem igaz. Mert a két év alatt, amíg nem találtalak, volt két és fél szeretőm, ebből az utolsó, hogy a morális énnek is adjak egy pofont, eltartott háromszáz hónapot, és akkor azt mondtam, elég, elérkezett az idő, hogy észhez térjek és hogy újra lássalak.
Ne kérdezd, mit jelent ez az észhez térés. Nem tudom. De akkor döbbentem rá, hogy nem is megmentőt, de megváltót keresnek. Én nem tudok megváltani. És engem se akarjanak.
Hát így. És mert a dühöngő öklözés még mindig bejön nekem, néhányszor, tudod, nekiestem már a kedvesemnek, nem mint ha az ütlegelés a szeretet mérője lenne, legfeljebb a szenvedélyes önzés szeszélyét tükrözi, de fontos, hát engedd, kérlek, hogy behúzzak neked.
Mert ugye itt leszel vasárnap? És ugye az életemet nem fogod elemezni? És most az sem számít, hogy kicsit izgulok, de megnézhetsz bármikor, és ha írsz, küldhetek képeket. Csak hát jobb, ha előre tudod, akármilyennek látsz, akármennyire fáj az öklözés, én akkor is, neked, gyönyörű vagyok.
HÚSEVŐ VIRÁG
Ha jól meggondolom, olyan vagyok, mint valami jól megtermett húsevő virág. Egyfolytában éhes. Egyfolytában gyilkolni kész. Mindig elbűvölő.
Persze az is lehet, hogy csak tetszelgek magamnak. És olyan vagyok, mint a magát weblapon áruló portéka, kissé ütött-kopott, a dudás csajokkal nem vetekszik, hát ír.
Ír bármiről. Főképp a szerelemről. Mert az olyan jó. Meg hát álmodik a nyomor.
Fúj, Szépségem! Fúj, Virágszálam!
Azt hiszed, mások nem látják? Látja ezt mindenki, aki szóba áll veled.
A FÉRFITEST SZÉPSÉGE
Emlékszem, amikor először megláttam egy férfi testét, na, jól is nézünk ki, ha már látom, hogyan mondhatnám akkor, hogy bocsika, szóval mégsem, szóval megláttam, és feltűnt nekem az az egészen mellékes, egészen jelentéktelen semmiség, mondjuk a szőr. Hogy itt-ott kopott. Vagy az ikrák formája. Hogy olyan édi, olyan anyuci kedvence lábika. Mindegy.
Én persze azonnal beszóltam magamnak, hogy ugyan már, ez aztán végképp ostobaság, nehogy már nekem a test döntse el, hogy kit választok én magamnak társamul.
A kapcsolat véget ért. De ha eszembe jut, és olykor előfordul, mindig az a különös jegy, az a különös, furcsa kis apróság villan be. Nem tudom, miért.
AZT HISZEM, MÁR CSAK SZAVAK
Annyira szerettem volna megszólítani! Annyira szerettem volna jelét adni annak, hogy nem volt hiába, szerettem, minden szavára emlékezem!
Már késő.
Hiányzik.
Csak szavakra emlékezem.
